Már az ajtóban elfog egy különös áhítat. Ösztönösen tisztelegnél az aranykoporsónak látszó tárgy előtt, biccentesz is a csendben mellette álló embereknek. Szerencsére ismered őket. Az első teremben még csak borús, a másodikban egyenesen sötét képekkel a falon kicsit olyan a hangulat, mintha gyászszertartásra érkeznél. De ennél sokkal több móka, önreflexió és irónia lesz, ha felocsúdva alaposan körülnézel.
Két, Lövéte mellett élő alkotóművész kiállításával, a Kőgyakra című tárlattal és az új művészettörténész munkatárs bemutatásával nyílt újra csütörtök délután a székelyudvarhelyi városi képtár a Kossuth utcában. Az emeleten, pont a Zsebbel szemben.
Egy család vizuális alkotói életébe tekinthetünk be – mondja Miklós Zoltán. A múzeumigazgató, a végre láthatóvá vált mosolyokon túl a frissen meszelt falakra és padlóra hívja fel a figyelmet, na meg arra, hogy a képtár ingyenesen látogatható – hétköznapokon 9-17 óra között –, és még márciusban Maszelka János festményeit is megnézheti a Haberstumpf villában az, aki eddig nem tette, vagy repetára vágyik.
Erre is képesek lesznek!
A múzeum képtárért felelős munkatársai, Lőrincz Ildikó művészettörténész és Berze Imre szobrászművész a vizuális nevelésre helyeznének nagyobb hangsúlyt a következőkben – hangzik el.
Lőrincz Ildikó egyéb célokat is kitűzött a Maszelka János érdemeként létrejött, mára közel 900 alkotásból álló gyűjtemény gondozójaként. A raktár bővítése és korszerűsítése, a képrestaurálási munkálatokhoz szükséges pénzalapok megszerzése, a munkálatok szakszerű elvégzése mellett olyan nagyobb ívű feladatokat is szükségesnek lát, mint a képtár rangjának növelése a város értékei körében.
Feldolgoznák az udvarhelyszéki alkotók hagyatékát, ismertetnék a külföldön élő képzőművészek szakmai pályafutását, de az olyan alaptevékenységekről sem feledkeznének meg, mint a képtár anyagának bővítése, időszakos bemutatása.
Kortárs igény már a közönség interaktív közösséggé formálása, fórumteremtés az udvarhelyszéki művészpedagógusok számára, betekintést nyerni az erdélyi, a magyarországi és más országok művészeti iskoláinak mozgalmaiba, kortárs stílusirányzataiba, kísérletezéseibe – „a jelenkori művészeti megnyilvánulások terítéken tartása”.
Kövek sűrűjében
Megismerjük az alkotókat is, akik miatt itt vagyunk.
Bár házastársak, alkotásaik nem társai egymásnak. Gábos Kinga és Szécsi János házaspárként élnek a Lövéte melletti Kőgyakra nevű dűlőben. Innen kapta címét a tárlat, a gyakori, gyakoriság szócsaládhoz tartozó helynév pedig a kövek sűrűjét jelentheti P. Buzogány Árpád író, nyelvész megfejtésében.
Gábos Kinga Lövétén született, Sepsiszentgyörgyön járt képzőművészeti iskolába, ahol maga az iskola névadója, Plugor Sándor szerettette meg vele rajzot, tustechnikát. Azután a 2000-es évek elején a budapesti dekoratőr és kirakatrendezői képzőben tanárai arra ösztökélték, hogy végezze el a pécsi egyetem művészeti karának festészet szakát Tolvaly Ernő, Lengyel András és Gerendy Jenő mentorálásával.
Színes szürkékkel festett, cím nélküli tájképeket idéző alkotásait az első teremben nézhetjük meg. Ezek negyedéves egyetemista korában készültek. „A feketementes színes szürkéket laza ecsetkezeléssel viszi fel a felületre, sejtelmesen derengő fényeket hoz létre. Gazdag és letisztult helyzetelemzést kapunk, amit a térszerkesztés is alátámaszt. Az alkotó a tájtól mindjobban eltávolodik. A művészet és élet, tárgy és illúziószerűség, takarás és transzparencia kettőssége mozgatják a festő ecsetét” – hallgatjuk Lőrincz Ildikó értékelését.
Keveset tudunk meg az alkotóról, aminek az is lehet az oka, hogy éppen legkisebb gyermekével van elfoglalva.
A romlás elől magába néz
Férjéről, Szécsi Jánosról több mindent elmondanak a falak és a művészettörténész is. A Csongrádból tizenkét éve Székelyföldre költözött művész szintén a pécsi tudományegyetem végzettje, és idén már megismerhettük a Pulzus alkotótábor vendégművészeként is.
A gondolatiság és a vizualitás találkozik munkáiban, mondja róla a művészettörténész, majd elmagyarázza. A festőművész Tolvaly Ernő tanítványa volt, aki a magyar konceptuális művészet bölcsőjeként ismert Rózsa-kör, az utolsó avantgárd jellegű csoportos fellépés egyik tagja. A képzőművészetről való gondolkodás, beszéd foglalkoztatta, vagyis a művészet saját magát elemzi, saját magára reflektál a műveken.
Szécsi továbblép Lőrincz Ildikó szerint ennél: a művészet célját feszegetve saját életében két lehetőséget lát, vagy ikonfestő lesz, vagy a romlásra reflektál. És ez utóbbit választja.
Angyalban mosni meg arcodat
Festményein egyszerű, hétköznapi tárgyak, mint például a tök vagy a körte úgy hoznak létre kontrasztot, hogy drámai sötétben virítanak. De vannak nem vászonképei is, melyekhez talált tárgyakat használ fel. Egy hordó dongája Diogenész gesztusára emlékeztet, aki a társadalom iránti megvetését azzal fejezte ki, hogy egy hordóban lakott. Ha a hordó mint lakás a társadalom iránti megvetést, akkor egyetlen donga, mit jelenthet? – merül fel a kérdés.
A barokk angyalkák is változatos felületeken bukkannak elő: hol egy mosdókagyló alján teszik jelenésüket, hol egy deszkán a pléhtányér mellett mutatják meg pufók pofácskájukat, ezzel mintegy párhuzamba kerülnek az egymással ellentétes tulajdonságokkal bíró idősíkok: a gazdag, túlburjánzó barokk és a szegényes közelmúlt, vagy épp a jelen.
Ugyancsak a barokk illuzionizmusra jellemző technika a trompe d’oeil, ismertebb nevén optikai csalás, ami ez esetben abban áll, hogy úgy festik meg a tárgyakat, hogy erős legyen a térhatás, gyakran ezzel változtatják grandiózus hatásúvá az egyébként kis teret.
„A kortárs művészet egyik legkritikusabb vonása a kapcsolata a közönséggel: ez a kapcsolat vagy rossz, vagy félreértett vagy nincs”.
De a mosdókagyló csak egy egyszerű talált tárgy ahhoz képest, hogy a festő szereti vagy legalábbis szokta maga megalkotni, átváltoztatni a felületet.
A Dachau című alkotás a koncentrációs tábort idéző, Lőrincz Ildikó szerint „semmibe kapaszkodó” merőkanál vízüveggel kikevert pigmentből létrehozott mozgalmas, de sötét felületen látható. Az egyik központi tárgy pedig az aranykoporsóra hajazó, de valójában a trágyahordó szekerek formáját idéző valamik összessége: állítólag még csipke meg trágya is van benne.
Az alkotások finom cinizmussal, iróniával ítéletet is mondanak a társadalmunkról és magáról a művészetről. Kérdés, hogy le tudjuk-e olvasni a gondolatot – veti fel a méltató, és arra biztat, hogy a kortárs művészet megértéséhez használjuk fel a legkézenfekvőbb kulcsot. Használjuk ki, hogy kortársunk, és kérdezzük meg magát az alkotót.
Bő egy hónap múlva Zsigmond Aranka textilművésztől tehetjük ezt meg.
