Azzal a céllal látogattam el János bácsi kis cipészműhelyébe, hogy leírjam, miből áll egy cipő elkészítése, és hogyan készülnek az ortopéd cipők. Egyszerű feladatnak tűnik: János bácsi elmondja, én lefotózom, s leírom. Gyorsan rájöttem, hogy ez nem az a mesterség, amit félórás beszélgetés után egy tíz darabos fotósorozattal le lehetne tudni. Három órával az érkezésem után, két lemerült akkumulátorral álltam a műhely közepén, és mindenre vissza kellett kérdeznem. El is mondta János bácsi, hogy volt még nála egyszer egy újságíró, ő is kétszer cserélt szalagot a diktafonban.
Konrád János Vízaknán született, édesapja kerekes asztalos volt, jó szakember, most is van olyan kerekeskút Vízaknán, amelyiken az ő munkája van. Mivel apja szakmájának nem volt már jövője, a bátyja bádogos műhelyében nőtt fel, de nem tetszett neki, mert a vasmunkától piszkos lesz a kéz ugyebár, s a nadrágja kétoldalt állandóan mocskos volt.
Hogy jött képbe a cipész szakma?
Mindkét keresztapja cipész volt, s nézte ahogy a kályha előtt, kicsiszéken javították a cipőket faszeggel, közben beszélgettek, kacarásztak. Ellentétben azzal a kemény fizikai munkával, amit édesapja és bádogos bátyja végzett. Ez annyira megmaradt neki, hogy mikor elvégezte a nyolc osztályt, hiába számított rá mindenki, hogy bádogos inasnak áll, a cipészetet választotta. „Te bolond vagy! Kicsi ember kell a cipészetbe, nagy ember vagy te ahhoz, mit keresel ott?” – ellenezték a döntését.
Szebenben volt egy hároméves helyi inasképzés, oda került végül. Akkoriban 81 ember dolgozott ott a cipészműhelyben. Most is megvan az épület, valamikor zsidó szálloda volt, aztán oda költöztették a szövetkezetet. „Sokat lehetett ott tanulni, mert a zöme szász volt, azok nagyon jó szakemberek voltak. Olyan helyen voltunk, hogy a hátunk mögött voltak a felsőrész készítők, s mellettünk a szabászok. Sok mindent ellestem akkor, első éves koromban már megcsináltam a felsőrészt. Muszáj volt maszekelni, mert 70 lej volt az inaspénz, s 72 lej 50 bani a bérlet” – emlékszik vissza János bácsi.
Aztán elment katonának. A katonaságnál virágokat ültetett, 3.500 tőből csak 3 nem fogant meg. „Azt mondta a locțiitor politic (politikai oktatásért felelős helyettes parancsnok – szerk.), hogy ha megfogannak, mész permisszióba, vagyis kimenőre négy napot. Az óriási dolog volt egy erdélyinek.” Aztán Militaru, későbbi hadügyminiszter mellé került, akit öltöztetett, cipőt pucolt neki, ruhát vitt a szabóhoz vasalásra.
Hazajött a katonaságból, s épp akkor ment két cipész nyugdíjba Vízaknán, mindkettejük munkáját felvette egyedül, ott dolgozott egész 1977-ig.
„Eredetileg vadőrnek készültem Udvarhelyre, de amíg a két hónap alatt leadtam az árut, Pacepa megszökött és mindenki odalett, akik rendezték a vadőri posztot.” Akkoriban László Albi volt a revizor udvarhelyen, ő segítette be végül a szövetkezethez, ahol gyerekcipőket készített. 1986-ban országos cipőtervezés díjat kapott egy mongol kecskeszőrből készült eszkimócsizmáért, aztán `91-ig minden évben elhozta az országos negyediket, mert Bukarest kellett legyen az első mindig, ugyebár – teszi hozzá.
János bácsi szerint az ortopédcipő-készítés tulajdonképpen egy fájdalmas szobrászat, mert ha elrontod, fáj. Már inasként nagyon érdekelte őt az ortopédia, végül a rokkantak egyesületén keresztül sikerült eljutnia Magyarországra ortopédiai cipész képzésre. Azóta sok ember lábának fájdalmas pontjait, deformitását formázta meg a kaptafába, ezáltal is enyhítve a fájdalmaikon.
János bácsi jelenleg az Artera Alapítvány cipész tanfolyamának oktatója. Nagyon lelkesen mesél a diákjairól. Már-már temette a szakmáját, mikor először találkozott ezekkel az elszánt tanulókkal, most azt mondja, olyan jó érzés tanítani őket, ingyen is csinálná.
A cipőkészítés első és legfontosabb lépése a mintavétel: szembe kell nézni a kuncsafttal, milyen dőlési szöge van a lábának, milyen a testtartása, hogyan jár. János bácsi mindenkit megkér egyszer, hogy sétáljon egyet az udvaron, addig ő megfigyeli a járását. „Az a lényeg, hogy a cipő ne csámpásítsa az embert, mert elég csámpás magától is” – magyarázza.
A kaptafán már megformázza a láb minden bütykét, deformitását.
Méretvétel: a láb formája után, minden deformációjának figyelembevételével elkészül a kaptafa. Itt már ki kell választani a fazont is, hogy milyen legyen a cipő orra (négyszögű, tirol, angol, hegyes). A kaptafának fontos szerepe lesz a későbbiekben is, erre épül rá a cipő, kiegészítése nem mindig egyszerű feladat. Van, amikor nem csak egy bütyköt kell ráformázni. János bácsi sok komoly csavarodásra, deformitásra készített már cipőt. „Éjszaka jönnek a legjobb ötletek. Volt, már, hogy feküdtem az ágyban, s akkor jutott eszembe, hogy hogyan oldok meg egy cipőt, pedig egész nap gondolkodtam rajta”, részletezi, hogy sokszor komoly fejtörést okoz, egy-egy megoldás kieszelése.
Dongalábra készített cipő
Mintaszerkesztés: A felsőrész mintáit mértani alapon kell szerkeszteni. János bácsi percek alatt szerkeszt egyet nekem példának, én csak kapkodom a fejem, még a vonalzókat sem sikerült számba venni, mire el is készült a mintával. Ezután következik a minta kivétele, vagyis a lerajzolt mintát kivágja, majd a bőrre helyezi.
Egy egyszerű balerina cipőnél lehet egy darabban a minta, egy oxford típus már több darabból tevődik össze.
Mintaszerkesztés
A kivett minta alapján leszúrja a bőrre a formát, majd következik a szabás.
A serfolás a bőr elvékonyítását jelenti, Magyarországon élezésnek hívják. Egy szikével levágja a bőr belső rétegét, míg csak az erős színe marad. Majd a bőr szélénél elvékonyított részt betűri és leragasztja, ezt hívják bukkolásnak.
A kiszabott bőrt, ami darabokban van, serfolva és bukkolva, összetűzi, összevarrja. Ezután az erősséget kell hozzávarrni (keményítés a cipő felső részénél), ez azért szükséges, hogy ne nyúljon el majd a bőr használat közben.
Így néz ki a bukkolt bőrdarab.
A kiszabott felsőrész összevarrása után jön a lyuggatás és a ringlisor betétele (ide kerül a fűző). Ezután a fejet és a szárat összevarrja, és ezzel elkészült a felső rész. A kaptára jön ezután a talpbélés, és erre cvikkolja majd rá az elkészült felső részt. Régen csirizzel dolgozott, ma már ragasztóval. Egy véka lisztből lesz egy kiló csiriz, rengeteg munkával, így az nagyon drága, manapság mindenki ragasztót használ. Az orrkapli, ami a cipő elejében levő keményítés, és az ibestem, ami a bokánál levő erősítés, ezután kerül a cipőbe, ezek tartják ki a cipő formáját.
Kaptafára húzás, cvikkolás előkészítése
A cvikkolás alatt a cipő felső részét egy fogóval ráhúzza rá a kaptafára, majd ugyanezzel az eszközzel leszegeli.
„Itt ahányszor szegezek, annyiszor pillantom meg, hogy valamerre ment-e el vagy mozdult-e el” – mutatja János bácsi, és nagyon rutinosan húzza a bőrt rá a kaptára, látszik a mozdulatain a sok év gyakorlat.
Cvikkolás: a cipő felső részét egy fogóval ráhúzza a kaptafára, majd ugyanezzel az eszközzel rászegeli.
A rámázás fazonfüggő, lehet ragasztva, varrva, vagy régen faszeget is használtak, ma már ritkán (a szegezést bindolásnak hívják). Miután a ráma is megvan, bekerül a gleng, (ez lehet fa vagy fém) a cipő talpába, hogy tartsa erősen a talpat. Ezután a gleng körüli részt (balnit) kell kitölteni. A talpat is lehet ragasztva, varrva vagy faszeggel felhelyezni, szintén cipő- és fazonfüggő. Az ortopéd cipő keményebb kell legyen, mint egy bármilyen másik cipő, mert sokkal többet van használva, nagyobb tartása kell, hogy legyen.
János bácsi 30 éves cipőjének a talpa. Mai napig használja.
Ezután jön a talpra az ék sarok. Mikor a cipő kész van, akkor ráspollyal és üveggel pucolja le a szélét, majd kaptakihúzó horoggal húzza ki a kaptát. Utolsó két mozzanatként bekerül a cipő belsejébe a beragaszték, majd a fűző.
Egy cipő elkészítése körülbelül egy hét János bácsi szerint. Ő mindig egyszerre több cipőn dolgozott, míg az egyiken száradt a ragasztó, a másikat befejezte.
Kiszedte a kis fiókjából a szerszámait, szerre magyarázta, mit mire használ. Mindegyiknek története van, nagy részét már rég nem veszi elő, de olyan nagy dolog volt, amikor végre megvehette, még tartogatja őket.
Manapság kevés a megrendelése, újakat nem is vállal szívesen. Van bőven javítanivaló kínai cipő, mutat is egyet, vécépapírral van kitömve a talpa, csodálja, hogy eddig bírta. Ez most neki jobban megéri, senki nem fizeti már meg a munkát, ami egy minőségi cipő készítésével jár. Annak örül, hogy van, akit még érdekel, hiába nincs már olyan nagy keletje a szakmának, ha a diákjai csak maguknak, vagy a családjuknak elkészítik a cipőiket, már megérte, mégiscsak van egy szakma a kezükben.