fotó: Dávid Anna Júlia
Katona Ferenc vagyok, személyi edző, volt profi ökölvívó, aki az egész életét a sportnak szentelte. Bántalmazott és bántalmazó is voltam már. Mindkettőt megtapasztaltam. Ezt az interjút azért vállaltam el, hogy segíthessek a mai gyerekeknek és felnőtteknek azzal, hogy elmondom, milyen meggondolatlan kisgyerek voltam.
Engem akkor bántalmaztak, amikor a szüleim válásakor édesanyámmal Székelyudvarhelyre költöztünk. Hat évet laktam Keresztúron, utána három évet Vármezőben a nagyszüleimnél, onnan kerültem ide. Az első egy év borzalmas volt. Akkor kezdtek el engem bántani. Faluról városba jött, tájszólással beszélő gyerek voltam, akinek barátai nem voltak. Próbáltam beilleszkedni, a gyerekek pedig nem gondolkodnak, csak a szájukon kimondanak dolgokat, így bántanak meg nagyon másokat. Szépen lassan átestem a ló túloldalára, verekedtem, bántalmaztam.
Mikor lettek barátaim, akkor rájöttem, hogy a korosztályomhoz képest kicsit erősebb és bátrabb vagyok, kezdtem ezt kihasználni, és észrevettem, hogy a nálam idősebb gyerekek élvezik, ha olyanokat teszek meg, amiket mások nem mernének. Így könnyebben be tudtam illeszkedni közéjük, a velem egyidős gyerekek pedig találtak kisebbeket. Lettek ebből komolyabb barátságok is, velük nem csak azért lettünk barátok, mert egy agresszív kisgyerek voltam. Idővel kialakult egy olyan baráti társaságom, amit nem adnék semmiért. Azóta is összeülünk, azóta is barátok vagyunk, ők is jó irányba változtak hosszú távon. Tudom, hogyha ők nem lettek volna, akkor valamerre nagyon elcsúszok. Minket a sok hülyeség kovácsolt össze, amin átmentünk. Mi igazi tróger gyerekek voltunk. A Kaufland mögött régebben betontömbök voltak, mi suli után egészen estig ott voltunk. Szotyiztunk, kóláztunk, sörözgettünk, cigizgettünk. Ami hülyeséget meg lehet csinálni gyerekkorban, azt mind megcsináltuk. Minden hétvégén mentünk kirándulni, hétvégézni kétszer ugyanabba a házba nem mehettünk el, mivel széttörtük őket. Egyik Szilveszterkor egy házat annyira megrongáltunk, hogy majdnem per lett belőle. 16-17 éves gyerekeknél ez szerintem már komoly probléma. Bármilyen rosszat is tettünk, mi mindig kiálltunk egymás mellett. Ha hazudni kellett, akkor hazudtunk egymásért, ha valakit éppen meg kellett védeni, akkor megtettük. Ez tartott össze minket egészen a mai napig. A barátok visznek, nem minden esetben jó fele, de kellenek ahhoz, hogy valamilyen emberré válhass.
Bántottam osztálytársakat, kisebb gyerekeket, akit lehetett mindenkit. Például bántottam másokat azért, ha nem hoztak nekem szendvicset, vagy nem segítettek a házimban. Folyamatos stresszben tartottam az osztálytársaimat, a körülöttem élőket, verekedésekbe is gyakran kerültem. Egy értelmes és okos gyerek voltam, de hiába ültek volna le velem a felnőttek, hogy nem jó, amit csinálok, abban a pillanatban, ahogy kimentem a szobából, mindent folytattam volna ugyanúgy. Akkor csúcsosodott ki ez nagyon, amikor hatodikban megbuktattak.
Még erősebb lettem az osztályomhoz képest.
Akkor a belső frusztráció még jobban rátett egy lapáttal. Volt olyan, aki barátkozni próbált velem, hogy ne piszkáljam, volt olyan is, aki szembe próbált szállni, ennek sose lett jó vége. Ekkor már, hogyha egy tanár nem tudott csendet tartani az osztályban, akkor én emeltem fel a hangomat, és rögtön csend lett. Ha volt is olyan nap, amikor nem voltam ilyen, csak azért, mert fáradt voltam, és nem szóltam senkihez. Volt olyan is, hogy kimásztam az iskola első emeleti ablakán, és cigiztem egyet óra közben, hetedikesként már jártam az Alcatraz szórakozóhelyre, oda pedig 18 év felettiek jártak. Szegény édesanyám szerintem többet járt igazgatóságra és kórházba miattam, mint munkába. Ha valahol szóba jött a nevem, mindenkinek volt egy képe arról, hogy ki vagyok. Volt egy hírnevem, ami nem feltétlenül volt jó.
Egész általános iskolában jellemző volt ez. Lehet, hogy a szüleim válása is közrejátszott. Nem kaptam a helyemet az életben, eközben a nagyobb fiú barátok a bántalmazó viselkedést, ha nem is megkövetelték, de élvezték. Akkor, gyerekként, azt gondoltam, hogy azért csinálom ezt, mert nagyon kemény vagyok, úgy gondoltam, menő az, ha valakit meg tudok verni, hogy egy nálam, tegyük fel, 6 évvel idősebb gyerek lógjon velem. Sokat kell érnie egy gyereknek addig, amíg rájön, hogy mi is az oka annak, hogy ő bántalmaz másokat.
Középiskolában váltottam teljesen,
ekkor már kiálltam a gyengébbek mellett, ekkor már erre használtam az erőmet. Két olyan személy is volt az életemben, akik jó hatással voltak rám, akikre felnéztem, és azt tudtam mondani, hogy „ez egy igazi férfi”. Az egyik a középiskolai osztályfőnököm. Amikor ő bejött az osztályba, lefagyott a hangulat. Ha felemelte a hangját, reszkettünk a padban.
A másik ilyen személy a nagyapám volt. Ő sose ütött senkihez, de ha felemelte a hangját és ránézett valakire komolyan, akkor tudtad, hogy baj van. Úgy féltünk tőle, mint a tűztől. Maga a jelenléte egy igazi férfiéhoz hasonlított, aki kellett, hogy rend legyen. Minden gyerek életében kell legyen egy mentor, akire felnézhet, ez általában a fiúknak az apa, a lányoknak az anya, nálam a szülők válása miatt, édesapám hiányában nagyapám lett ez.
A másik dolog, ami miatt változtam, az az érettség. Teltek az évek, sok mindent láttam, jött a sportosztály, a sport pedig sok mindenre megtanított. Ekkor teljesen megváltoztam. Nem mondom, hogy éltanuló lettem, de jobban odafigyeltem a körülöttem lévőkre, próbáltam minél többet segíteni azt, akit tudok, nem a tanulásban, de bármi másban. Ha láttam, hogy az osztályközösségben volt egy gyengébb, akkor kiálltam mellette. Volt olyan is az osztályban, akit a feltételezett nemi identitása miatt bántottak, egyike voltam annak a néhány diáknak, aki kiállt mellette, barátként tekintett rá, jött is velünk mindenhova.
Talán tizenkettedikben tudtam annyira összeszedni magam, hogy azt mondjam, önbizalmam van. Akkor már úgy éreztem, hogy vagyok valaki, neki akartam fogni az életnek. Amikor végeztem, kaptam egy jegyet a családomtól Németországba, hogy menjek ki a nővéremhez, és fogjak neki dolgozni. Ott már rájöttem, hogy nem vagyok egy tökéletlen ember. Addig a pontig azt hallgattam, mint minden más gyerek: „ha nem tanulsz, nem lesz belőled senki, nem lesz érettségid, nem lesz pénzed”. Tehát önbizalomhiányos voltam, mint a mostani gyerekek 90%-a, ha nem is vallják be, ez így van.
Napjainkkal ellentétben az én időmben még nem voltak kamerás mobiltelefonok, akkoriban egyszerűbb volt a bántalmazás, akár iskolán belül is. Megfoghattak bárhol, menekülni nem igazán lehetett, bizonyíték a bántalmazásra pedig nem került olyan egyszerűen.
Mehetett bárki árulkodni, nem érdekelt senkit.
Napjainkban már máshogy bántalmaznak, inkább lelkileg. Ha a fizikális és verbális bántalmazás között kellene választani, akkor inkább a fizikálist választanám. Verbális bántalmazással lehetséges, hogy hosszú távon nagyobb sérülést okozol egy gyereknek.
Ha egy gyerek lelkét összetöröd, ami fizikális bántalmazással nem biztos, hogy megtörténik, akkor onnantól kezdve mély zuhanás következik számára. Dolgozom gyerekekkel, és ha netán olyat mondok neki, amivel megbántom lelkileg, az hetekig látszik rajta.
A szexuális bántalmazás is sokkal erősebb mostanában, az akkori gyerekek fejletlenebbek voltak, ezért nem voltak annyira kitéve ilyennek. A szociális média is megnehezíti a mostani gyerekek dolgát, mivel van egy folyamatos megfelelési kényszerük, ami mindenre rátesz egy lapáttal. A mostani bántalmazóknak azt tanácsolom, hogy gondoljanak bele, milyen lenne nekik fordított helyzetben, a bántalmazottaknak pedig azt, hogy keressenek olyan barátokat, akik kiállnak mellettük. A szülőket bevonni pedig akkor érdemes, hogyha olyanok, akik tanácsot adnak, de mégis a gyerekre bízzák a probléma megoldását.
Szoktam tűnődni azon, hogy mit is tettem másokkal. Sok dologra emlékszem a múltamból, és néha azon is gondolkodom, hogy vajon nekik ez ugyanígy megmaradt? Ha mostanában szembe megyek egy általam bántalmazott személlyel, akkor lehet, hogy nem köszönök. Ezt nem azért teszem, mert ugyanolyan bántalmazó ember maradtam, hanem mert szégyellem magam azért, amit tettem.
A történet vége pedig, hogy amennyire szemét gyerek voltam, pont annyira kedves ember lettem, legalábbis a körülöttem lévők elmondása szerint. Úgy érzem, hogy 30 évesen annyi mindent megéltem, mint amennyit más 50 év alatt.