Fél három után egy perc sem telik el, de már többen özönlenek ki az ajtón: páran az állomásra sietnek, a legtöbben pedig a központ felé veszik az irányt – a volt Május 1 gyár előtt az ott dolgozókat kérdeztük a nemrég történt elbocsátásokról: kíváncsiak voltunk, mikor és mit hallottak róla először, tudomásuk szerint mi alapján történt a válogatás, és mi lesz az elbocsátottakkal, illetve arra, hogyan látják a jövőjüket a cégnél.     

Alig akad olyan, aki nem sápad vagy pirul el

legalább egy kicsit, amikor meghallja, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és miről szeretnénk beszélni velük. A végtelenül egyszerűnek tűnő kérdésünkre – hogy igaz-e az, hogy nemrég több munkását is elbocsátotta a cég – sem érkeznek határozott válaszok: a legtöbben halkan felelnek, de van, aki csak bólogatni mer, azt is bizonytalanul, rövid mozdulatokkal teszi. Akadnak olyanok is, akik hosszú, néma csendben lesütött szemekkel várják a választ a társaiktól egészen addig, amíg egy alig hallható nem tudom meg nem töri a csendet, és láthatólag a feszültséget is, mert hirtelen nevetni kezdenek, és az egyiknek megjön a bátorsága, „Hát mit mondjunk? Volt, volt, persze, hogy volt”, ismeri el végül.   

Fotók: Szász Zsuzsi

A legtöbben legszívesebben a vezetőkhöz irányítanának válaszokért arra hivatkozva, hogy ők alig tudnak valamit, válaszaikból ez érződik is: gyakran kezdik a mondataikat az „Én azt hallottam”, „Én úgy tudom”, „Az a hír járja” szavakkal. Ennek ellenére az információk legtöbbször találnak, maximum csak a részletek sűrűségében különböznek. 

Nem tudják pontosan hány embertől vált meg a cég, 

azt viszont mind megemlítik, hogy nagyon sokan vannak, egyetlen megkérdezett fogalmaz meg pontos számot, 200-300 emberről volt szó, mondja, és főként azokat bocsátották el, akiknek „nem volt százalékja, pofáztak, vagy messzebbről jöttek dolgozni”, tehát a vidéki munkatársakat sokkal jobban érintette az „egyik pillanatról a másikra” érkező helyzet. Kolléganői is főleg ezeket említik, amikor arról kérdezem őket, hogy mi szerint történt a válogatás, esetleg a felsorolást kiegészítik a nyugdíj előtt állók csoportjával.

Nem szóltak előre, de egy ideje lehetett érezni, nem hivatalos forrásokból tudni, hogy valami nincs rendben, mondja az egyik munkatárs. Másikuk szerint még mielőtt elküldték őket kényszerszabadságra a koronavírus miatt, azt ígérték, hogy lesz munka, őszig szerződéseket kötöttek cégekkel, aztán miután visszajöttek, már nem ezt mondták. Valamivel az elbocsátások előtt említették, hogy ki fognak rúgni embereket, emlékszik vissza valaki, de nem tudták, kik mennek.

A megkérdezettek közül van, aki nem tartott attól, hogy munkahely nélkül marad, mert olyan vonalon dolgozik, ahol van bőven munka egyelőre, de akad olyan is, aki elismeri, hogy félt, „olyan idegesek voltunk, ember”, teszi hozzá. A mellette álló nő ekkor árulja el, hogy alatta rezgett a léc, az ő neve is felkerült a listára, amit még mindig nem tud mi szerint állítottak össze, aztán végül mégis megúszta. 

Végkielégítésről senki nem hallott,

„sommernek tették”, „stagnaren vannak” – ezek a válaszok hangzanak el, amikor a már elbocsátott munkásokról kérdezem őket.

Nehéz lehet most munkát találni, nem is tudja, hová tud most annyi ember menni, „egy csomó minden be van zárva, és nem hiszem, most bárki is keres új munkatársat, külföldre ilyenkor nem is mernék én például elmenni, mert minden olyan bizonytalan, de na, vannak olyanok, akiknek az a hobbijuk, hogy futnak ki, s jönnek vissza”, gondolkodik el az egyikük.

Egy másik munkás szerint a sommerirodában biztos ajánlanak majd lehetőségeket. Hallottak olyanokról, akik készülnek már külföldre, kisebb cégekhez, varrodákba is mennek páran, Keresztúron is találtak új munkahelyet néhányan. Kérdéses számára azonban, hogy lesz-e munka mindenkinek, mert nemcsak tőlük, hanem a Noradaból is nagyon sok embert bocsátottak el, és „kicsi városban kicsi lehetőség van”, érvel. 

„Leszünk még egy-két hónapig, aztán

hogy velünk is mi lesz, nem tudjuk”, tereli a bizonytalan jövőre a szót az egyik nő: „comanda sincs sok, mert ha ennyi embert kiraktak, s nemcsak a munkások közül, az irodából s a takarítónők közül is, akkor biztos nem lehet sok, na de mi ezt nem tudjuk pontosan, s azt sem, hogy mi lesz ezután”. Ekkor közbevág egy másik, és kolléganőjénél valamivel reménytelibb arccal mondja, hogy ő úgy hallotta, a gyárat meg fogják venni a külföldiek. Kérdésemre, hogy az ő szempontjukból pozitív fordulat lenne-e ez, az egyik bólogat, a másik szerint „eiszen jó lesz, mert vissza fogják venni az embereket, és aki munkát fog keresni, azt is biztos felveszik”. 

Majd kiegészíti, az a legnagyobb baj jelenleg, hogy őket alig értesítik valamiről, így „nem lehet készülni”, nem lehet tudni, hogy mire számíthatnak, mi lesz a jövőben, „50 éven felül ha innen hirtelen kirúgnak, hova menjek? Ha még gyermekeim is vannak otthon, velük mit csináljak?”, tesz végül fel két erős kérdést.

„Nem Hawaii és cukor volt az élet,

hanem rabszolgaság” – emlékszik vissza a cég egykori munkatársa pár nappal ezután az Ikos Confnál töltött időkre. Azt mondja, a vezetőség tudta, ők pedig sejtették, mi fog történni, a cég már tavaly haldoklott. Bár azt nem érti, hogy miért kellett túlórázzanak a tavaly „ha volt munka, ha nem” a negyven fokos nyári melegben, beoszthatták volna, ha már tudták előre, mert tudták, hangsúlyozza, állítólag többször is emlegették, hogy majd visszasírják a munkások a túlórát, és eljön az idő, amikor szívesen dolgoznának. Az idei szerződéskötés sem a megszokott rend szerint zajlott, „elhúzták”, aztán amikor visszatértek a kényszerszabadságról, közölték a hírt, hogy „vége, nincs több munka, nincs több szerződés”.

Vagyis pontosabban még egy kevés munka akad szeptemberig a Boss megrendelései miatt, közben „belföldit és valami munkaruhát, védőfelszerelést” is gyártanak. De már felajánlották, aki szeretne, váltson munkanélküli segélyre, mert a gyár valószínűleg bezár, és a végén úgyis az lesz, hogy mindenkinek mennie kell. Volt, aki elfogadta: elment vakációzni, kapott új munkát, vagy otthon kihasználja ezt az időt a gyerekeivel. 

Az elbocsátásokról később Gyöngyössy Juditot, az Ikos Conf vezérigazgatót is megkérdeztük. Arra voltunk kíváncsiak, hogy:

• Mi(k) voltak a pontos okai az elbocsátásoknak?
• Mióta érlelődött az elbocsátások lehetősége?
• Mikor vált világossá, hogy biztosan több munkástól is meg kell válniuk?
• Pontosan hány dolgozót bocsátottak el, és mi szerint válogattak közülük?
• Mi történik azokkal, akiket elbocsátottak?
• Milyen lehetőségeik vannak, illetve hogyan látja ő a cég rövid- és hosszútávú jövőjét?

Külföldre dolgoztak olcsón,

aztán az utóbbi években már egyre kevésbé kezdtek olcsó munkaerőnek számítani, kezdi a vezérigazgató, aztán jött a koronavírus, és azzal együtt leálltak a beszállításaik, a kliensek nem tudtak munkát biztosítani. Szó sincs arról, hogy automatizálás lenne folyamatban vagy fejlesztésekre kellene a pénz, mint azt gyakran a városban terjengő pletykákból hallani lehet, ez mind „mesebeszéd”, cáfolja meg a hírt. Mára már csupán két kliensük – a Digel és Hugo Boss – maradt, ez is csak „ideig-óráig”, a koronavírus őket is érintette, az üzletek máshol is bezártak, így nem voltak eladásaik március-áprilisra. Az igazán drasztikus csökkenés most történt náluk, mondja Gyöngyössy: míg márciusig hetente egyik kliensüknek készítettek 3.200 darabot, most ez a szám 1.200-ra esett. 

A probléma egyébként nemcsak őket érinti, „általános jelenség a textiliparban”: az utóbbi pár hónapban rengeteg más gyár csődbe ment (szentgyörgyi, esztelneki és Călărași-i cégeket hoz fel példának). A vírus miatt még nehezebb lett, „az emberek költenek közköltségre, élelmiszerre, a ruha az utolsó ilyen bizonytalan időkben”.

Egy ideje már érlelődött, már a járvány előtt folyamatosan csökkentek a megrendeléseik, az utóbbi 2-3 évben már csökkent a profit is,

a román piac túl drága lett, 

találtak olcsóbb ajánlatokat a megrendelők Boszniában, Ukrajnában, Bulgáriában, Törökországban és Kínában.  Ők lényegesen olcsóbban gyártanak árut, mint a román munkaerő, válaszolja a kérdésemre az igazgatónő, a bolgárok például az öltönyök darabját 5, a bosnyákok pedig 10 euróval adják olcsóbban.

Itthon a minimálbért nagy százalékkal növelte a kormány, „drasztikus bérkiigazítások voltak évről-évre”, így az Ikos is kénytelen volt emelni az árakon, hogy ne legyenek veszteségesek, ezt pedig értelemszerűen a megrendelők nem vették jó néven. Elismeri, hogy a keresetek nem voltak nagyok, jogosan várták a munkások az emelést, de szerinte más utat kellett volna választani. „Az a helyzet, hogy a béreknek nagy százaléka az államnak megy, ha ő mondjuk akar 10 százalékot emelni, akkor miért nem mond le a saját 10 százalékáról, ahelyett, hogy a gyártókat nyomorítsa meg?”, azaz szerinte a bérkiigazításokat az államnak is támogatnia kellett volna. Hozzáteszi, láthatták volna előre a közeledő problémát, vagy legalább odafigyelhettek volna a jelzéseikre, hogy nem fogják tudni megbírni a folyamatos bérkiigazítást. Bánatukat a textiliparosok szövetsége és helyi politikusok felé is jelezték, válaszolja, de választ sehonnan nem kaptak.

 „Kétszáz és valamennyi” kollegától kénytelenek megválni, 

jelenleg preavizon (felmondási időszak) vannak július közepéig, onnantól pedig munkanélküli segélyt kapnak, végkielégítés nincs. Elsőként azokat bocsátották el, akik gyengébben teljesítettek, de azoktól is meg kellett válniuk, akik teljesen munka nélkül maradtak, mert a kliens nem küldött több rendelést. A szociális tényezőket is igyekeztek figyelembe venni: ha valaki mondjuk egyedül neveli a gyermekét vagy ő tartja el a szüleit. Az a hír, hogy a vidékieket jobban érintette volna a kialakult helyzet, nem igaz, állítja az igazgatónő: a munkásaik hatvan százaléka székelyudvarhelyi, a többi vidéki, ez nem volt szempont, a leépítés ugyanúgy érintette a városiakat és a vidékieket is.

A Digellel és a Boss-szal kötött szerződések szeptemberig érvényesek, kérdéses, hogy tovább biztosítanak-e munkát vagy sem, de az esélyek egyik cég esetében sem biztatóak, nagy reményeket nem fűznek hozzá. Jó lenne, ha sikerülne új klienseket találni, jelenleg egészségügyi kezeslábasokat is készítenek, és több ajánlatot is kiküldtek több gyártónak, az árakból is visszavettek, és hajlandóak lennének bármilyen munkát elfogadni: eddig férfi zakókat és nadrágokat gyártottak főként, de most akár sportosabb termékek, felöltők, ballonkabátok, vagy akár női ruhák varrását is elvállalnák – tehát 

a kilátásaik nem túl fényesek, 

foglalja össze. 

Kérdésemre, hogy mennyi a valóságalapja annak a hírnek, hogy külföldiek vásárolják fel a céget, Gyöngyössy azt válaszolja, hogy ez nem teljesen alaptalan pletyka. A cég 62 százalékban külföldi tulajdonban van, tehát a többségi tulajdonos külföldi, ő hirdette meg a saját részvényeit, magyarázza: „Egy ideig reménykedtünk benne, hátha általa sikerül majd munkához jutnunk, de nem ez történt. Az a szomorú, hogy nincs jelentkező, mi is reménykedtünk benne, hátha valakinek sikerülne eladni, hátha Európában vagy világszerte találna egy olyan vásárlót, aki megvenne bennünket, s akkor lenne egy újabb reményünk”.

A helyzet ugyanez a Noradánál is, ott is ugyanaz a személy a többségi tulajdonos, ha a két gyár „beadja a kulcsot”, az 1.500 munkanélkülit fog eredményezni, ez pedig „nagyon rosszat jelent majd”: a vezérigazgatónő szerint fogja érinteni mind a várost, a szállítóikat és udvarhely gazdasági életét is. „De nincs már mit tenni”, többé „nincs vonzása az iparágnak Romániában”, a román textilipar legyengülésének és megszűnésének idejét éljük, és nem lesz hosszú, nem kell hosszú éveket várni, hogy végbemenjen a folyamat, vetíti előre a varrodák jövőjét.