A pinabohóc és a hónaljkutyák

Eltűntek a tanácsülésekről az asztalcsapkodások, a káromkodások, a morgás, a merkelés, a lobogó hónaljkutyák. Régen minden jobb volt?

MEGOSZTÓ PDF email





Hasonló cikkek
Legyünk együtt, csak úgy. És élvezzük.

Balogh Öcsi akarok lenni

Három nappal ezelőtt még ajándékozás ellenes...
KeletEuropa

Az én Kelet-Európám

Itt van az a kép, amikor kinézek az ablakon. Az ott,...
Egyed Ufó Zoltán fotója

Azt hiszed érted? Nem, nem érted.

Van nekem egy apuka sapkám. Van két füle, mint egy...

Eltűntek, mint a pálcák a küllők közül | Rajz: Sándor-Nagy Tünde
Eltűntek, mint a pálcák a küllők közül | Rajz: Sándor-Nagy Tünde
szerkesztoÍRTA: KATONA ZOLTÁN
2017. június 09., 08:16
1 hozzászólás. 

Nincs már rakendról a tanácsüléseken – mondogatom sokszor fanyalogva a fiatalabb kollégáknak egy-egy élő közvetítés előtt, alatt és után.

Valahogy nincs annyi jogi csavar, meglepetés, cselezés az egészben, illetve ezeknek a fizikai vetületei: eltűntek a rövid ujjú ingek alól kikandikáló hónaljkutyák, az ajtó- és ablakcsattogtatás, a nyíltszíni fenyegetőzés, az artikulátlan üvöltözés, a mocskolódás, személyeskedés, gáncsoskodás.

Eltűntek, mint a pálcák a küllők közül

Valahogy minden olyan steril lett, olyan „polkorrekt", hogy alig érik az embert meglepetések.

Legfeljebb néhány erősebb szóváltás, finomkodás, pici kis viharok a még kisebb bilikben, kicsi elmúltnyolcévezés, Buntázás, azelőtt némi Szászjenőzés színesíti az alig 2-3 órás üléseket.

Manapság sokan okostelefont, lapotopot bújnak az ülések alatt is, a hivatali alkalmazottak csendben ülnek, legfeljebb mosolyognak a jegyző úr viccelődésein.

Ez egy ilyen világ, ahol a fehér is fekete tud lenni, ha a többség azt akarja. Mondhatnák most azt, hogy botrányra éhes az újságíró, „me nem tud megűlni a seggin a búlvárfírkász". Szó sincs erről.

Csupán olyan érzésem van, mint egy gyenge focimeccs után, ahol két csomag tökmag és ötpercnyi seggvakarás után születik egy olyan ártatlan 1-1-es eredmény, ami mindenkinek jó.

Pedig-pedig

Tudnának azok a falak s az emberek mesélni! Jó tíz-tizenöt-húsz évvel ezelőtt azért nagyon komoly, durván rakendróllos tanácsülések voltak! Az akkori résztvevők, esetleg idősebb újságíró kollégák minden bizonnyal jól emlékeznek egy-egy meglepő, Szász Jenő-féle jogi csavarra, éjszakába nyúló adok-kapokra, az ülés menetébe beleszóló, agresszív hivatalnokra, végeláthatatlan csatákra.

Micsoda idők voltak, micsoda szócsaták, micsoda kifejezések! Micsoda beszéd- és sértegetés-maratonok, mekkora figurák, arcok, húzások!

Amikor úgy hívtak össze rendkívüli tanácsülést, hogy a testület fele nem tudott róla, vagy amikor úgy vonultak ki az ülésteremből, hogy közben még integettek is a fényképezőgépnek, arról nem is beszélve, amikor Szombatfalván véletlenül egyszerre autóstoppoltak a bíróságra!

Amikor nyitni kellett az ablakot, mert annyian voltak bent a teremben, s amikor a városháza karzatáról hangoskodni, beszólni, minősíteni lehetett, mint egy cirkuszban vagy egy gladiátorviadalon! Na, azok voltak az igazi rangadók!

Amikor nemcsak a tanácsos kolléga hihetetlen aljasságával és cinizmusával kellett megküzdeni, hanem a célszemély még fizikai veszélyben is érezhette magát, mert a szó szoros értelmében a nyakára hívták az embereket és a közösség ellenségének állították be.

Amikor az utóbbi években mosolygósnak, viccesnek megismert jegyző kétségbeesetten, karját széttárva rimánkodott: „Nagyhon szhépen mhegkérem önhöket, hogy ne kínozzanak..!", miután felelősségre vonták – az ám! És hasonlók.

Manapság is nehéz az egészet magyarul végigvinni, de a tizenöt évvel ezelőtti (h)ősidőkben az újságíró kellett lefordítsa az olvasóknak a „decsizió", a „klandesztin", a „depónia", a „csurdalékvíz", a „viráltatni", a „háosz van!", a „huszonegy Verestóy van a telefonkönyvben!" és más szakkifejezéseket. Élmény volt, egy kihívás, ami feladatot adott és egész embert kívánt.

Az embernek – bár kicsiben – meg fogalma lehetett arról, hogy egyesek mit képesek az úgynevezett törvény alá bújva megtenni, ha valamit el akarnak érni.

Az a minimum volt, hogy félbeszakítás nélkül képesek voltak rojtosra beszélni a szájukat, mert akkor nem tevődött fel ilyesmi, mint ma, hogy „ne raboljuk egymás idejét". Akkoriban azért is összeültek, hogy rabolják. Sőt, ez volt a fő cél. Hogy ne tudjon azalatt mást csinálni.

És eltűntek az olyan kifejezések is, hogy „mit téped a szájadot?" vagy az is, hogy

„ne röhögj, te, pinabohóc".

Manapság meg olyan eset is van, amikor egy-egy nevet elhibázok a szöveges, élő közvetítésben. El bizony. Lelkem rajta. De erről tehet a viselője is. Ha annyira aktív volna, akkor valószínű, hogy a sok gyakorlás után megtanulnám leírni hibátlanul, és összetéveszthetetlen lenne. Például egy Borbáth vagy egy Ferencz Istvánt egyszerűen nem lehetett hibásan leírni. S összetéveszteni sem.

Nem mondom, voltak sziporkák az elmúlt egy évben is. Az elmúlt nyolcban is. De valahogy nem nemesedtek klasszikussá. Esetleg egy sokat ismételt buntaleventei mondás − „az ellenzék pálcát tett a küllők közé" − kifejezés várhatja, hogy klasszikussá nemesedik a minden tanácsülések legjobb mondatai témában. De a pinabohócot vagy a 21 Verestóyt a telefonkönyvben überelni úgysem tudja.

Az, hogy ma összezörrennek szóban az asztal felett, enyhe lepkefing-utánzat ahhoz képest, ahogy annak idején még

a különböző szájszagok is hadakoztak

egymással, lévén, hogy a víz is elfogyott az ülésről, s nem hoztak újat. Rendszeresen kikandikáltak, sőt kilobogtak a műanyag, rövidujjú ingekből a nedves hónaljkutyák, izzadtak az egyre ráncosabb homlokok, s az asztalra kitett kávé is úgy elfogyott egy-egy nagyobb torokkapacitású tanácsos begyében, hogy utána egy hétig reszketett tőle.

Akkoriban még a levegő is reszketett, nemhogy a zabszem a seggben. Bizony!

Nem akarok lekicsinyelni semmit, de azért nem tennék egy lapra egy Orbán Árpád kontra Benedek Árpád Csaba vitát 2016-ból, de még egy Bunta-Gálfi vitát sem 2012-ből mondjuk egy 2002-es Borbáth-Szász szócsatával, nem beszélve a bírósági eljárásokról, rágalmazási perekről, törvényszéki ügyekről, tanácsfeloszlatásról. Egész egyszerűen nem ugyanaz a műfaj.

Nem az a sportág.

Persze, mondhatják most, hogy miért kell a múlttal jönni állandóan, az lezárult, véget ért, elmúlt, spongya rá, stb. Egyszerű a képlet: ma nem lennénk ott, ahol vagyunk, ha nem lettek volna azok a bizonyos régi tanácsülések.

Azokon szocializálózott bizony sok-sok önkormányzati képviselő, hivatali dolgozó, volt és jelenlegi újságíró vagy csak egyszerű ember, akinek csupán a hangoskodás, a beszólás volt a feladata, miközben képtelen volt észrevenni, hogy egy manipuláció részese. Egy eszközember.

Így volt ezzel sok-sok, magát büszkén önkormányzati képviselőnek valló székelyudvarhelyi is, aki meg volt győződve arról, hogy ő a városért tesz, holott éppen valaki vele, őt felhasználva tett a városra.

Ezek alatt az évek alatt tanulta meg ez a sok-sok ember, hogy ilyen helyzetben hogyan illik és hogyan lehet viselkedni, érvelni, vitázni, kijelenteni, vádolni, védeni, közölni. Hogy mik a határok, hogy meddig lehet elmenni, hogy hogyan lehet kijátszani vagy betarta(t)ni a törvényt.

És ehhez kellettek a több év alatt átveszekedett, átcsalt, átkáromkodott, átizzadt tanácsülések. Hogy ma ott tartsunk, ahol vagyunk.

Vagy nem. Vagy mégsem.

» A rajz a Benő és Junta sorozat része, itt nézegetheted.



1 hozzászólás

hirdetes

hirdetes
Hozzászólások | Szabályzat
avatar
Szentegyházy Ubul Béla
2017-06-10 18:41:09
Alja színvonalú cikk alja színvonalú pilitikusokról.

Hozzászólások Copyright (C) 2009 uh.ro. Minden jog fenntartva."