A szókitaláló algoritmus jobban játszik, mint a legtöbb ember, hiszen egyszerre tartja fejben a szótár összes szavát, és pontosan tudja, melyik betű milyen gyakorisággal fordul elő az összes szóban, illetve az összes olyan szóban, ami még szóba jöhet megfejtésként. Például meg tudja állapítani, hogy melyik az összes kilenc betűs, a-val kezdődő, r-rel végződő, s és e betűt nem tartalmazó angol szó, és ezekben melyik a leggyakrabban szereplő olyan betű, amire még nem kérdezett rá.

Az algoritmus a statisztikai elemzés mellett a játékelméletben Nash-egyensúly néven ismert elvet alkalmazta (ezért kapta egyébként 1994-ben a Nobel-díjat John F. Nash, akinek az életéről az Egy csodálatos elme című film szól). Ez azt jelenti, hogy nem arra a betűre kérdezett rá, amit az adott helyzetben a statisztika a legvalószínűbbnek ítélt, hanem véletlenszerűen döntött a szóba jövő lehetőségek között, ahol minden betű olyan súllyal szerepelt, amit a statisztika mondott.

Tehát ha az adott helyzetben még lehetséges megfejtésként szóba jövő szavak között ötben volt a betű, háromban b, és kettőben c, akkor 50 százalékos eséllyel a-t, 30 százalékkal b-t, és hússzal c-t kérdezett. Ettől hatékonyabb lett az algoritmus, viszont nem lett minden játék törvényszerűen ugyanolyan, ezért sokszor kellett lefuttatni a szimulációt, hogy megbízható átlagos eredményeket adjon.

McLoone az akasztófázó algoritmusán egy angol szótár összes bejegyzését, 90 ezer szót futtatott végig ötvenszer, ez alapján kiválasztotta az ezer legnehezebben megfejthető szót, majd ezeken egyenként újabb 3000 próbát tett a programjával. Így összesen közel nyolcmillió játszma adta ki a legnehezebb angol szót, ami a „jazz". A toplista további tagjait elnézve úgy tűnik, a dupla z betű a leggonoszabb trükk a játékban, illetve akkor nehéz egy szó, ha rövid, aránylag sok ritka betű van benne, és jó ha azok duplán szerepelnek.

Forrás: Index.hu