Színes » Életmód

Hogyan ne menjünk egymás agyára?

Együtt élni nehéz: rendetlen a gyerek, idegesítő a szomszéd, borzalmas a kolléga. A baj mindig mással van. Vagy mégsem?

MEGOSZTÓ PDF email





Hasonló cikkek
A szerző fotói.

Egy asszony, aki álmokat sző

Méghogy a női karrierizmus modern nyavalya. Egy fenét!...
fotók: Pál Edit Éva

Jöjjenek már a melltartósok!

Négy órán át gyönyörködhettünk a labdarózsa és a...
Márton és Márta, a szerző fotói

A feketék vitték el a show-t a Szejkefesztiválon

Márton és Márta volt a hétvégi csinnadratta két...

gereb-tunde-01
Geréb Tünde Fotók:Szász Attila
szerkesztoÍRTA: SIMÓ VERONIKA
2017. március 01., 22:29
0 hozzászólás. 

Vannak emberek, akikkel nehezen jövünk ki. Bosszant a viselkedésük, nem értjük egymást, mégis valamilyen oknál fogva együtt kell élni, dolgozni, működni velük.

Geréb Tünde pszichoterapeutával arról beszélgettünk, hogy a hétköznapokban hogyan kezeljük a nehéz embereket, az idegesítő helyzeteket.


Geréb Tünde rendszerszemléletű pszichoterépiával foglalkozik.

 

Ez a fajta terápia, vagy teljes nevén rendszerszemléletű egyéni-, pár- és családterápia, függetlenül attól, hogy kapcsolati problémáról van szó, vagy valamelyik családtag tünetel (un. indexpáciens) a terápiás munka fókuszaként a teljes családi rendszert tekinti. Egyik családtag tünete a teljes családi rendszer összjátékénak az eredménye, így a változás is a rendszer szintjén hozható létre.

 

Például ha egy gyermek kezelhetetlenné válik, nagymértekben ellenáll, gyakran ez a szülők párkapcsolati konfliktusának elterelésére szolgál, a gyermek mintegy bevonódik a házastársi alrendszerbe. Ilyenkor nem elég a gyermeknek segíteni, a teljes családi rendszert kell átstrukturalni a maradandó változás érdekében.

Mit tehetünk akkor, amikor a legfontosabb emberekkel „nem talál a szó", vagy mondjuk egy munkatárs apró, de annál idegesítőbb szokásait kell napról napra elviselnünk?

A szakembert a lehetséges megoldásokról, a kiutakról és a másoknak nyújtott támogatás fontosságáról is kéredztük.


Miért van az, hogy egyes emberekkel jól egyezünk, mások viselkedésétől falra tudunk mászni? Mi határozza meg, hogy mi idegesít minket másokban?

Ez egy szubjektív dolog, mert nincs nálunk egy mindenkire érvényes mérce, ami alapján kategorizálni tudjuk az embereket. Sokkal inkább úgy mondanám, hogy vannak számunkra nehezen kezelhető személyek, akikkel gondunk van a kapcsolatteremtésben.

De a saját lelkiállapotunk, vagy a fáradtsági szintünk is erősen befolyásolja, hogy mire és mennyire vagyunk érzékenyek, hogyan értelmezzük mások működését, viselkedését velünk szemben.

Nagyon sokszor pedig az zavar másban, ami bennünk is megvan, de lehet, hogy nem annyira tudatos. Ahogy a mondás is tartja, más szemében a szálkát látom, a magaméban a gerendát nem.

gereb-tunde-15

De olyan is lehet, hogy tudom magamról, hogy ítélkező vagyok, és a másik szintén ítélkező ember zavar, mert valahol érzékenyítve vagyok erre a témára. Vagy lehet, hogy azon a területen sérült vagyok.

Például, ha kritikus szüleim voltak, magas elvárásokat támasztottak, ami nekem sérülést okozott, és a későbbi életemben egy tanár vagy egy felettes hasonlóan viselkedik, akkor ott „fölszisszenek" és idegesítőnek tartom azt az embert, aki lehet, hogy csak következetes a munkájában.

Ez olyan, mint a seb a testen, ahol egyszer megsérültem, és azon a ponton érzékeny vagyok.

Tudjuk az ilyen sebeket gyógyítani?

A jó kapcsolatok gyógyíthatnak. Ezek mentén lehet gyógyulni, ez érvényes egy jó barátságra, házasságra, vagy rokoni viszonyra, ahol elfogadást tapasztalunk a magunk tökéletlenségeiben, ott tudunk változni pozitív irányba.

Ez a pszichoterápia egyik fontos eszköze. Onnan indulunk ki, hogy hozom magamat a problémáimmal, tökéletlenségeimmel, és a terapeuta pozitív elfogadásnak a megtapasztalása elindítja a belső lelki folyamatokban a változást.

Ha elfogadom valakinek a számomra bosszantó tulajdonságát, akkor nem áll fenn a veszély, hogy az úgy is marad, és nem fog megváltozni?

De igen. Sokszor szülőként is dilemma, hogy ha a gyermekem állandóan pontatlan, és én elfogadom ezt, akkor megengedem, hogy olyan is maradjon. De valahol mégis ez a kiindulópont.

Sok szülő azt mondja, hogy nem szeretlek, ha ezt, vagy azt csinálod. Én úgy gondolom, a szeretettel nem szabad játszani. Nem lehet a pontosság, vagy egyéb tulajdonság a szeretet függvénye, szükség van az érzelmi elfogadásra.

Ezen túl azonban lehet arra törekedni, hogy egy kapcsolaton belül legyenek meg a játékszabályok.

gereb-tunde-11

Egy anyuka mondhatja például, hogy akkor foglak elvinni délután biciklizni, ha holnap reggel te is időben felkelsz. És ez nem a szeretet függvénye, hanem igazodás egymás igényeihez.

A szeretet nem csupán egy érzés, hogy de boldog vagyok, amikor látlak, hanem azt is jelenti, hogy hajlandó vagyok érted tenni, megadni neked azokat, amire szükséged van, tiszteletben tartani az igényeidet.

A családon belül is lehetnek alkati különbségek a családtagok között, például akadnak, akik rendszeretők, és vannak, akik kevésbé. Itt is össze kell hozni a fair play működést, hogy legyen egy kapcsolati etika, hogy ne csak az egyik alkalmazkodjon száz százalékig a másikhoz, senki ne legyen áldozat.

Ha nem így történik, akkor azt érezzük, hogy a másik fél nem vesz figyelembe minket, a szükségleteinket, ebből fakad az elégedetlenség.

Mit tehetünk azokkal szemben, akikkel nem közeli a viszonyunk, de zavar a viselkedésük?

Egymás tiszteletben tartása nem csak családban, hanem tágabb környezetben is fontos. Ha például valaki túl hangosan beszél, vagy káromkodik a munkahelyén, és ezzel zavar másokat, betör a magánszférájukba, még akkor is, ha nem feltétlenül nekik szól a mondandó, de kénytelenek végighallgatni.

Nagy kérdés, hogy ezt minként lehet megoldani. Az erkölcsi prédikációnak általában nincsen sok hatása. Sokkal inkább a személyi határok mentén lehet ezt megközelíteni, ha például azt mondom: én ezt nem tűröm el, mert ez nekem rossz. Elmondom, hogy zavar, nem tudok gondolkodni, bánt stb. és ennek mentén lehet kapcsolati játékszabályokat felállítani, anélkül, hogy alá- fölérendelt viszonyban lennénk.

Ha olyanok a körülmények, hogy rendszeresen érintkezni kell egy olyan emberrel, akinek a részéről visszaélést tapasztalunk, akkor a legjobb út ennek megszüntetésére az úgynevezett énközlés.

Ez azt jelenti, hogy nem minősítem a személyt, hanem visszajelzem a működését. Nem mindegy például, hogy azt mondom: hazug vagy, vagy pedig azt: most nem mondtál igazat. Az is nagyon fontos, hogy elmondjam: engem nagyon bánt, hogy ezt vagy azt teszed.

Az énközlésben azt nevezem meg, hogy amit tettél, engem hogyan érint, hogy érzem magam tőle. Általában ez a fajta közlésmód emészthető, a másik ember nem veszi sértésnek. Ezzel segíthetjük a kapcsolatunkat, próbáljuk olyan mederbe terelni, ami kettőnk együttműködését lehetővé teszi.

Hogyan fogalmazzuk meg a problémánkat, hogy az ne legyen bántó?

Amikor egy másik emberrel van bajunk, akkor nagyon sokszor szoktunk vádolni, de ez nem a jó út. Jó lehet arra, hogy kiadjam magamból a dühöt, a feszültséget, de a megoldás tekintetében nem vezet eredményre, mert a legtöbb emberből ellenállást vált ki a vádaskodás.

Ehelyett az énközlés módszerével fogalmazzuk meg, hogy amit ő tesz, az nekünk milyen érzés, és fogalmazzuk meg azt is, amit szeretnénk tőle.

Vannak helyzetek, amikor ez sem elég. Lehet törekedni az énközlésre, de még fontosabb, hogy a legalapvetőbb viszonyok rendben legyenek, ne termelődjön folyamatosan a feszültség egy kapcsolatban.

gereb-tunde-08

Ezért először rendezni kell az alapokat, fel kell fedni a feszültség forrását. Ez lehet egy élethelyzet, amin változtatni kell, például egy folyamatosan veszekedő házaspár esetében lehet az a gond, hogy együtt élnek a szülőkkel, a családi határok nincsenek megúzva, ami miatt sarokba szorítva érzi magát egyik vagy másik fél. A feszültség azonban megszűnne, ha a generációk közötti viszony megváltozna.

A feszültséggel mi legyen? Adjunk hangot neki?

Egy kapcsolatban lehet konfliktus, feszültség, ez még önmagában nem baj. Akkor van gond, ha csak ez van, ha a felek semmire nem jutnak. A feszültséget ki kell vezetni, például a szülő kimutathatja, hogy dühös, ha a gyermeke harmadszori felszólításra sem mozdul.

Nem a feszültség megmutatkozása káros, hanem ha az teljesen meddő illetve ha nem neki szól. Az is rossz, ha valaki állandóan nyeli feszültséget és az csak gyűlik benne, ez szokott a pszichoszomatikus problémák hátterében állni.

Adjuk ki a feszültséget, és oldjuk meg a problémát, még akkor is, ha az az ára, hogy alaposan konfliktusba keveredik a két ember. A lényeg, hogy keveredjen is ki belőle.

Ha a nyílt kommunikáció már nem segít, akkor az elhatárolódás marad hátra, ami egyrészt az önvédelmet szolgálja, másrészt pedig az is lehet, hogy egy ilyen radikális változás vezeti rá a partnerünket a konfliktus megoldására.

Jó példa erre, amikor egy szenvedélybeteg ember társa elköltözik a közös lakásból, kivonja magát az adott helyzetből,egyrészt önmagáért, másrészt hogy rávezesse így az illetőt, a kapcsolat érdekében szükség van arra, hogy ő is lépéseket tegyen.



0 hozzászólás

hirdetes

hirdetes
Hozzászólások | Szabályzat

Hozzászólások Copyright (C) 2009 uh.ro. Minden jog fenntartva."