Balázs Attila – sajtó- és rallyfotós |
[Vissza] |
| Írta: Bedőházi Attila-Csaba | ||||
| 2010. július 25. vasárnap, 18:49 | ||||
| 0 hozzászólás. Szólj hozzá | ||||
|
 17 éven át a székelyudvarhelyi napi sajtó szerves része volt, de most változás, változtatás lépett az életébe. Hogy hogyan kezdte, mit csinál most és hogyan képzeli el a jövőt, arról ő mesél. Házfelújításból érkezett, de rohant is tovább a szebeni rallyra, illetve futott volna, ha nem történt volna közben árvíz, de így oda sietett. Keveset beszélhettünk, de a lényeget elárulta... Édesapád (Balázs Ferenc) rengeteg mindenkinek megtanította a fotózás mikéntjét, ezért Gondolhatjuk, nyugodt lélekkel, hogy neked könnyű volt és ez – hogy te fotós lettél – az ő hagyatéka. Jól gondoljuk, vagy te döntöttél így? Évek kellett elteljenek, hogy tudatosuljon az: amit ő csinál, amit ő tanít, az engem érdekel. 15- 16 éves lehettem, amikor a fotózás több lett, mint amit addig megszoktam. Akkoriban a Tanulók Házába jártam édesapámhoz és ott dolgozunk, tudtuk mindennek a csínját-bínját. Ez akkor egy természetes dolog volt, ahogy a zenész családban ott van a zongora, úgy nekem ott volt a fényképezőgép a fogason, a kocsiban. Amikor édesapám fotózott, akkor én is csináltam néhány képet. Ez akkor a mindennapok része volt. Később kezdtem úgy fotózni, ahogy én láttam, és ahogy láttatni szerettem volna. Ekkor kezdődött a fotós karriered? 93-ban érettségiztem és 94-ben hívott Demeter Levente a helyi televízióhoz operatőrnek. Akkor már fotózgattam, így a napi sajtóban ragadtam. Milyen volt abban az időben elindulni? 35 évesen azt kell mondanom, hogy milyen más világ volt, pedig ilyeneket ugye idős emberek mondanak. De tényleg más világ volt, mert nem volt még a digitális forradalom. Internetről szó sem volt – 93-at írunk – és a képi világ nem volt olyan domináns, mint most. Most az internettől kezdve, újságokon, plakátokon át az iPhone-ig mindent a képi világ dominál, mindent. Mindenki készíthet képeket. Az érdekesség az, ha valaki jó helyen van jó időben, akkor egyáltalán nem fontos, hogy milyen minőségben filmezi/fotózza le az eseményeket, hiszen ha neki van meg az információ, akkor az teljesen jó. Például a CNN olyan hírt ad be, amit telefonnal filmeztek, de fontos esemény. Nagyon felgyorsult a világ. Istenigazából miután elmentem egyetemre és a képzőművészeti akadémiát elvégeztem, azt tudom mondani, hogy ahhoz, hogy valakiből jó fotós legyen, ahhoz nem kell feltétlenül egyetemet végezni. Rengeteg olyan fotóst ismerek a városban és környékén, akiknek nincs szakirányú végzettségük, de nagyon jó fotósok. Látnak. Ha mindenki készíthet képet, akkor ki a jó fotós? A mai világban mindenki készít is, ez nagyon jó. A digitális forradalom azért jó, mert ha valaki egy picit kreatív és alkotni akar, akkor a digitális technikát használva azonnal tud tanulni a saját hibájából. Mikor elkészült egy kép, akkor tudja, hogy mit csinált, hogy van beállítva, és ha egy picit ért a dolgokhoz, akkor máris tudja a saját hibáit javítani. Amúgy egy átlagos géppel is készíthető nagyon jó fotó. A legfontosabb, hogy a jó fotó az fejben készül el. A jó fotóhoz nem kell feltétlen jó gép, mert látni kell, láttatni kell. Velem is sokszor megtörténik, hogy hiába van csúcstechnikájú gépem, nagyon sokszor készítek felejthető képeket. Amúgy ott kezdődik a fotóművészet, ahol már fellelhető a szubjektív látásmód. Ez már nem mindenkinek sikerül. Minek tartod magad? Fotográfusnak, fényképésznek, fotóművésznek, fotóriporternek vagy valami másnak? Hogy tudnád magad behatárolni? Ez egy skizofrén állapot, mert három napig autóversenyt fényképezek, majd hazajövök. Két napig a kertemben metszem a fákat, dolgozok, paszulyt ültetetek, majd aznap este bemegyek, és művészi fotókat igyekszem készíteni a színházban. Nálam ez azért vegyes, mert szinte minden benne van. Én azt a szép magyar szót szeretem, hogy fényképész. A három rövid szó a fotózásról mindent elmond: fény kell ahhoz, hogy képet készítsünk és mindezt ésszel kell csinálni. Sajtófotós voltál 17 évig. Hogy emlékszel vissza? Az elmúlt 6-7 év csak fotózás volt, azelőtt pedig operatőrködés, közben átfedés is volt a kettő között. Az egyetem első évében a Krónika alapító fotóriportere voltam, ami érdekes periódus volt, mert hétfő, kedd, szerda, csütörtök délelőtt egyetem, délután Krónika. Péntek, szombat, vasárnap pedig tévéztem Udvarhelyen. Ezt lehet csinálni négy hónapig, aztán kinyiffansz. Ezután következett az Udvarhelyi Híradó? Igen, amikor elvégeztem az egyetemet, akkor már 20 hétvégém autóversenyekről szólt és ahhoz, hogy mindezt törvényesen tudjam végezni, ahhoz magánvállalkozást kellett alapítanom. Arra már akkor rájöttem, hogy fotóművészetből - legalábbis Udvarhelyen - bármennyire is életrevalónak tartanak, én nem fogok megélni. Ez egy behatárolt kis régió, és ha a szakmát szeretné – szépen mondva – csinálni az ember, akkor legalább Kolozsvár, de inkább Bukarest. Sok mindennel próbálkoztam, a színháznál például ott ragadtam. A színháznak fotózok már hetedik éve, mint mecénás, teljesen támogatásként. Nagyon szeretem, az egy más világ. Elkezdtem a Híradónál fotózni. Megszerettem a Híradót, függetlenül attól, hogy útjaink elváltak én úgy érzem része volt az életemnek és talán még része lehet. Az, hogy eljöttem, az én döntésem volt. A napi sajtózás meghatározó volt, fárasztó volt és egyelőre elég volt. Mi kell ahhoz, hogy visszamenj? Egyáltalán a napi sajtózásba, a napi taposómalomba visszatérjek? Mert azért nem mindegy, hogy az ember hova tér vissza: napi-, heti-, vagy esetleg havilaphoz. A fotóriporter a felszerelésével olyan, mint egy zsoldos katona: jó harci eszközökkel elvégzi a munkáját és szereti, ha ezért tisztességesen meg is van fizetve. Azonban Udvarhelyen szinte szégyen jól keresni. Elsősorban a pénz miatt hagytad ott az újságot? Nem. Határozottan nem. 17 év napi sajtózás után az ember egy szerkesztőségben 7-8 kollégával együtt dolgozik. Naponta több helyszínre kell kimenni és minden újságírónak a képigényét ki kell elégíteni. A fotóriporter és a híradós operatőr programja teljesen kiszámíthatatlan, mindig készen kell lennie és ezért a magánéletben szinte lehetetlen máról-holnapra tervezni bármit is. Hét közben reggeltől sokszor késő estig helyszínről-helyszínre autózol, a hétvégén pedig a kopjafaavatástól a falusi nőszövetségi gyűlésen keresztül az éjszakai balesetig mindenre számítani kell teljes Udvarhelyszék területén. Persze sokan csak azt látják, hogy mindenhol ott vagy és azt hiszik ez milyen jó a dolog. Elmondom nekik, hogy nem! Szeretem nagyon a szakmámat, de mindenkinek szüksége van a pihenésre. Nem szabad elkövetni azt a hibát, hogy teljes lánggal égjen az ember éveken keresztül, mert kiég. Természetesen tudom azt is, hogy ez senki mást nem érdekel és főleg nem a munkaadókat. Lehetetlen minden héten, minden napnak minden órájában kreatívnak lenni! Az újságíró kollégáimmal a mai napig nagyon jó viszonyban vagyok, de nem irigylem őket. Alkotó munkához, az íráshoz szükség lenne a feltöltődésre és a lazításra. A megfeszített napi hajtás előbb-utóbb visszaüt. Nem szabad egyetlen szerkesztőséget sem úgy menedzselni, mint egy csavargyárat, vagy egy kosárfonó kisüzemet. Aki ismeri egy kicsit is Udvarhely elmúlt húsz évének a médiatörténetét az már nem lepődik meg semmin. A kontraszelekció és a vezetőkké avanzsáltak inkompetenciája mondta ki itt számtalanszor a végső szót és döntött romba megannyi értékes alkotócsoportot. Én léptem. Feljöttem a felszínre tiszta levegőt venni. Megérte így cselekedni?
Több a szabadidőd? Azt gondoltam, de a nagyszülői vidéki háznál nagyon sokat kint vagyok, dolgozom a szüleim segítségével. Talán ez nekem a nyugalom szigete. Ezen kívül dolgozom a Mediafaxnak és ezt sem mondtam még senkinek, indul a román NB1, a fociszezon. Minden bizonnyal szeretnék menni a vásárhelyi, medgyesi, brassói, kolozsvári első ligás meccsekre fotózni. Ez egy más világ, de ki fogom próbálni. Egy másik terv, szeptember-októberben, az év végéig lesz egy eléggé szubjektív látásmódú, kissé nonfiguratív kiállítás. Rallyt fotózol jelenleg. Hol tartasz? Ha jól tudom kerek évfordulót ünnepelsz. Igen. Ti tudjátok meg először. Nem nagy dolog: hamarosan a 100. román rallyt fotózom, ahol hivatalosan ott voltam. Ez nagyon sok mindenre megtanít, tapasztalatot ad, de még a 100. után is veszélyes. Azt tudni kell, hogy a rally pályán nincs 100 százalékig biztonságos hely. Vannak veszélyes helyek, vannak, ahová a nézőket is beengedik, de vannak autók, amiket a pilóták nem tudnak ellenőrizni. Előttem nem egy embert ütött el autó. Olyan is volt, hogy a hason fekvő embert én fordítottam meg, majd a feje oldalra flöttyent és orrából-szájából ömlött a vér. Láttam sok mindent és igyekszem vigyázni. Ez a munka azért jó, mert kiszakít Udvarhelyről, abból a városból, ahol a nagy fehér gallér néha nagyon fel van tűrve, de belül esetenként zsíros és mocskos az anyag. Úgy gondolom, hogy egy kis régióban úgy egészséges és jó élni, ha az ember néha elutazik. Ez az a város, ahova jó hazajönni, de jó el is menni. Szeretem idehaza. Mik a következő tervek? Marad a rallyfotó? Nézd, amikor az ember 12 éve csinálja és az utóbbi tíz évben egy teljes archívumot tudott felépíteni, teljesen törvényesen, szerződésekkel tudja csinálni, akkor csinálni kell, még akkor is, ha az elmúlt másfél évben a válság miatt itt is nagy problémák vannak. Ha a versenyzőnek anyagi gondjai vannak, ha tíz versenyből nyolc lett, ha a versenyek rövidebbek, és ha a költségvetés sokkal kisebb, akkor nekem is sokkal nehezebb ebből megélni, még akkor is, ha jól végzem a munkámat. Viszont nem mondhatom azt, ha ezt csinálni akarom majd 20 év múlva, hogy volt három év, amikor nem mentem, mert nem érte meg. Thomas Câmpean barátom is mellém szegődött néhány éve és együtt csináljuk a rallyphoto.ro weblapot. Itt betekintést lehet nyerni a „másik életembe". A rallyfotózás nem pénzről szól, hanem arról, hogy szeretem, sok az adrenalin, mert akciódús. Egy fotóriporternek szüksége van arra, hogy gyorsan történjenek a dolgok. Udvarhelyen néha nagyon lelassulnak és egy bizonyos idő után a sajtótájékoztatók, a csőtörések, az utcai koccanások már nem elégítenek ki. 35 éves vagyok és még sok mindent ki szeretnék próbálni az életben. Akkor rengeteg rallyt, még több fotót és mindehhez kitartást és sikert. Kapcsolódó cikkek:
Csak regisztrált felhasználó szólhat hozzá!
Hozzászólások Copyright (C) 2009 uh.ro. Minden jog fenntartva." |
Fotós családból származik, de nem csak emiatt lett fényképész. A napi sajtó éveken át kísérte életét, a rally a mai napig része annak, emellett manapság a kertészkedés is belefér.
A napi sajtózás kimaradt és ez így jó, mert én nem munkahelyet akartam változtatni, hanem életmódot. A több évi napi sajtózás hétvégekkel, ünnepekkel, balesetekkel, unalmas politikusokkal és még unalmasabb kisvárosi sajtótájékoztatókkal és minden rendezvényen ott lenni, 7-8 munkatársat kiszolgálni, ez bőven elég volt. Nagyon sokszor mondtam a kollégáknak, hogy nézzétek meg az udvarhelyi sajtóban 10 éve dolgozóknak hányuknak van családja? És ha van, akkor elvált-e? Vajon napi sajtóban dolgozóknak miért nincs családja? Mert nincs idő másra. A napi sajtó az kicsavar és nem hagy lélegezni. Nekem egy kicsit légszomjam lett. Egyszerűen szabadabb akartam lenni, több levegőt akartam. Utópisztikus lehet, amit mondok, de azt akartam kipróbálni, hogy kevesebb pénzt keresve, de sokkal szabadabban milyen élni. Elmondom: jobb. Emberibb! Tessenek kipróbálni.
Online rádió
