Mert nem mindegy, hogy kinek mi a fontos

Ha egy mondatot kellene továbbvinnem a szerda délelőtti beszélgetésből – amikor Mária, Anita, Ami, Zenkő és Dóra látogattak meg minket a szerkesztőségünkben – talán ez lenne az: nem mindegy, hogy kinek mi a fontos.

Az előbbi három fiatal a Gyulafehérvári Caritas Rise nevű európai uniós projektjének résztvevője, amelynek célja, hogy a gyerekek kötelező oktatásban való részvételét erősítse, valamint megelőzze a korai iskolaelhagyást – avat be Bekő Fóri Zenkő, a gyerekek ifjúsági mentora. Szerinte jó motiváció lehet a gyerekek számára, ha olyan szakmákban dolgozó emberekkel találkozhatnak, akikkel a hétköznapokban ritkán. Ezért pályaorientációs előadássorozatot indítottak.

– Én az Udvarhely környéki gyerekekkel foglalkozom, Zetelakán, Keresztúron és Udvarhelyen dolgozom gyerekekkel. Az udvarhelyi csapatban hatan vannak, de a délutáni foglalkozásokra tízen is járnak – és nyitott másoknak is. Aztán kérdés, épp hányan tudnak jönni – magyarázza Zenkő, akit Fekete Dóra, a Gyulafehérvàri Caritas nappali központjának pszihológusa is elkísér. Összekötötték a két programot, hiszen a nappali központ nyári délutáni programjába is tökéletesen illeszkedik ez a látogatás.

Szóval emiatt vannak ma itt a lányok – akikkel gleccserek választanak el minket egymástól, legalábbis így érzem. Ki tudja, miket hallottak, milyen tapasztalataik vannak az újságírókról – gondolom, miközben bennem feszültséget kelt a találkozás: nehéz úgy beszélni arról, mit szeretek a szakmámban, hogy közben épp újra keresem benne a helyemet.

A lakatlan sziget a megoldás

Legalábbis a gleccserek lezúzásában segít, hogy mindannyian megválaszoljuk: mit és miért vinnénk magunkkal egy lakatlan szigetre. Ezzel be is mutatjuk a két legfontosabb kérdést – a mit és a miért –, amit egy újságírónak nap mint nap meg kell válaszolnia.

Arról is beszélünk, hogy mit szeretünk megmutatni önmagunkból – és arról is, mit változtatnánk meg az életünkben, ha egy jó tündér teljesítené egy kívánságunkat. „Ne legyenek olyan rosszindulatúak az emberek” – mondja az egyik kislány, én pedig önkéntelenül is összevetem ezt azzal a korábbi válaszukkal, miszerint szeretnék elrejteni a hibáikat, és csak azt megmutatni, amiben szépek, ügyesek – például a táncot vagy a körmözést.

Azt hiszem, sikerül megtalálni az átjárót. Bemutatjuk nekik a munkánkat – hogyan tervezünk egy hetet, hogyan készül egy anyag, milyen céllal írunk –, Emőke például elmeséli, hogy egyszer egy cikkének hatására egy kórház közzétette a rendelési idejét. És a beszélgetés végére bennem is feldereng, miért szeretem mégis ezt a szakmát: mert egyik napom sem ugyanolyan. Mert lehet, hogy hétfőn még a kovácsmesterségről tanulok, másnap meg már egy űrutazóval beszélgetek.

Kivel beszélgetnek ők?

A találkozás során Mária, Anita és Ami is kicsit megnyílnak. Megtudjuk, hogy milyen helyekre látogatnak még el – például a rendőrségre, a könyvtárba, a Mini Erdély Parkba vagy a Székelyföldi Filmstúdióba – a program során és azt is, hogy korábban hol jártak. A polgármesteri hivatalban tett látogatásukból például arra emlékeznek, hogy nem is ő, a polgármester felel a tetőért – mondják.

A beszélgetés végén mindenki elmondja, mi maradt meg számára leginkább a délelőttből.

Megelőznek a sorban, így nem is mondom ki hangosan, de ha egy mondatot kellene továbbvinnem a szerda délelőtti beszélgetésből – amikor Mária, Anita, Ami, Zenkő és Dóra látogattak meg minket a szerkesztőségben – talán ez lenne az: nem mindegy, hogy kinek mi a fontos.