Kultúra » Zene

Leskovics Gábor: Nem érzem azt, hogy fáradok

Túl az ötvenen még mindig megy a rakendról, pláne ha az ember olyan szerencsés, mint Lecsó. Interjú a Pál Utcai Fiúk arcával és hangjával.

MEGOSZTÓ PDF email





Hasonló cikkek
csikikamarazenekar

Elhúzza a Csíki Kamarazenekar a Ludas Matyit

A moziteremben lesz a Ludas Matyi szerdán délelőtt, öt...

Az Alla Brevével lép fel a Role zenekar

Vasárnap a moziterem színpadán koncertezik a...
holddalanap2

Átmegy a régi Gé-hangulat a Mokkába

A Mokkába kerül át a G. Egyesület rendezvényeinek egy...

Lecsó: két zenekar és nagyon sok-sok dal. Fotók: Bálint Kinga Katalin, Katona Zoltán
szerkesztoÍRTA: KATONA ZOLTÁN
2017. augusztus 23., 15:39
0 hozzászólás. 

Zenész, dalszerző, szövegíró, a Pál Utcai Fiúk énekes-gitárosa és a Kiscsillag zenekar egyik frontembere: az 51 éves Leskovics Gábor, alias Lecsó megkerülhetetlen figurája jó harminc éve a magyar pop-rockzenének. A Mokka teraszán megtartott kedd esti PUF-koncert előtt beszélgettünk.

Idén minek örültél a legjobban?

Annak, hogy a lányom befejezte az egyik egyetemet nagy dicséretekkel, és elkezdett egy másikat is. Ennek nagyon örülök.

lecso4

Szakmailag a Kiscsillag új lemeze, a Semmi konferencia megjelenése volt fontos, amit három évig csináltunk és voltak előző fázisai is. Nemcsak maga az album, hanem az is, hogy voltak színházi előadásaink is ebből az anyagból – az azért elég fontos volt, hogy meg tudjuk mutatni, hogy a zenekar hol tart.

Mennyire furcsa az, hogy koncertszínházi előadásokat játszottatok a Semmi konferenciából? Gondolom, hogy Péterfi Borinak könnyebb ez a közeg, mint neked...

Bandinak (Lovasi András – szerk. megj.) meg nekem is rettenetesen nehéz. Hálistennek van belőle egy kamaraverzió is, mert az eredeti az annyira sokszereplős, hogy alig tudunk belőle néhányat játszani. Nemcsak az ára miatt, hanem azért is, mert nem tudunk egyeztetni annyi művésszel, mindenki koncertezik nyáron.

Az előadás nagyon izgalmas, mert nem ugyanazokat a köröket futjuk, mint harminc éve zenészként. Volt egy előzménye, a felolvasós dolog, de az érdekes ebben az, hogy a zenekar nemcsak lejátssza a dalokat, hanem össze van rakva egy vezérfonalra, az egésznek van egy íve. A zenekar nagyon élvezte, de nekünk Bandival nehezebb volt, mert még külön szerepünk is van, hiszen jelmezben és fejből is kell mondanunk a szöveget.

Lecso2

Ki is derültek a korlátaink, hiszen egyikünk sem színész – ezt akkor vesszük észre, amikor például Péterfi Bori beszél, aki tudja, hogy hogyan kell, nem úgy, mint én. Ez egy szakma, amit meg kell tanulni és bizony nekünk ezzel meg kellett szenvedni. Kellemesebb az, amikor azt kell csinálnunk, amihez értünk – a mi szakmánk a zenélés, egyikünk sem tartja magát színésznek.

Tavaly betöltötted az ötvenedik évedet. Hogyan élted meg?

Viccesnek fog hangzani, átsuhantam rajta. Amikor negyven lettem, előtte néhány évvel már azt mondtam, hogy negyven vagyok, ha valaki megkérdezte. Most meg azt, hogy ötven. Egy idő után annyira ment, hogy amikor eljött a születésnapom, az csak egy volt a sok közül.

Van ebben egy ilyen rémisztő dolog, gondoltam húszévesen annakidején. Tizenévesen az ember azt gondolja, hogy aki harminc felett van, az mind öreg. Az már tanít téged az iskolában. Ötven felett pedig egy nagypapa – az olyanok már halottak, csak még mászkálnak.

Lecso1

Én huszonöt és harminc éves korom között valahol megragadtam, saját magamról így gondolkodom. Nem külsőleg, hanem az energiaszintemre értem. Úgy érzem magam, mint akkor, hálistennek nincs bajom az egészségemmel, nem érzem azt, hogy fáradok. Amikor van egy ilyen négynapos erdélyi turné, akkor nem azt érzem, hogy úristen, mennyit fogunk most a buszban ülni, hanem azt, hogy milyen jó lesz! Megyünk a busszal, hallgatom a kedvenc cédéimet és megyünk a szép tájakon át.

A legtöbb kollégám, aki abbahagyta a zenélést, nem a koncertezésért hagyta abba, hanem azért, mert sok az utazásban, a hangbeállásban satöbbi sokkal jobban elfárad az ember, mint magában az előadásban. Én ezt a részét kifejezetten élvezem: idejöttünk délután, sétáltam egyet a városban, most beállítjuk a hangszereket, este játszunk.

Rettenetesen szerencsés embernek tartom magam, hiszen azzal keresem a kenyeremet, amit a legjobban szeretek csinálni. Rengeteg örömet ad nekem és nem érzem magam öregnek – amíg élvezem, addig fogom is csinálni, hetvenévesen is tudok majd játszani például egy ilyen helyen.

A dalaidat is ugyanúgy fogod szeretni, mint Mick Jagger 74 évesen vagy Robert Smith 58 évesen?

A bál című dalunkat még tizenhét évesen írtam, tegnapelőtt játszottuk Marosvásárhelyen és soha nem unom meg, nagyon szeretem. Nem azt hallgatom odahaza, de előadni nagyon szeretem. Azok a dalaim maradtak meg, amiket szerettem.

Van egy pár olyan dalunk is, amit koncerten nem játszottunk, de a lemezekre rákerültek – a koncerten kell valami olyasmi, hogy hinni tudjak benne, hiszen nekem nagyon fontos minden művészeti ágnál a hitelesség. Ahhoz, hogy én hiteles legyek, nagyon kell szeretnem a dalaimat. Nagyon nem tudok hazudni és meglátszik rajtam, ha nem érzem jól magam. De amíg az emberek eljönnek a koncertjeinkre, addig csinálom.

Új dalokat is készítettél mostanában?

Nagyon keveset. Az előbb azt mondtam, hogy nagyon szerencsés embernek mondhatom magam, mert van két zenekarom, amit külön-külön nagyon szeretek másért, de ennek egyetlen hátulütője van: kevés dalt írok. A kreatív részem kevesebb lett, de ebben főleg az játszik közre, hogy az utolsó tíz évben rengeteget koncerteztem.

A nyári időszak olyan, hogy egy héten hat napot játszom, s amikor hetedik nap hazamegyek, nem jön, hogy ránézzek a gitárra. De vannak olyan időszakok is, amikor nincsenek koncertek, s akkor viszont elkezd hiányozni. Én nem vagyok olyan, mint a Lovasi Bandi, aki utazás közben is szöveget írogat, zenét szerez – nekem kell egy ilyen kiürülés.

Hogyan látod a Pál Utcai Fiúk helyét a mai popszíntéren? Más, mint a nyolcvanas-kilencvenes években?

A nyolcvanas években jártunk Sziámi-, Európa Kiadó-, Kontroll Csoport-koncertekre, ezek hatottak ránk, arra, hogy mi is elkezdjünk zenélni. Ott az volt az üzenet, hogy nem kell semmi, ha tudsz két-három akkordot, írjál valami szöveget és menjél a színpadra. Ez nekünk bejött, ez olyan, mint a punk zene. De hogy ez hova vezet, vagy milyen hatást érünk el vele, nem gondolkoztunk nagyon.

Lecso3

Most a Pál Utcai Fiúkban ötvenes és negyvenes „bácsik" vannak a színpadon, ha innen nézem, akkor tök vicces. De ha a zenekar hiteles és a dalok mai napig működnek, akkor a közönségében jól megférnek egymás mellett a negyvenhét és a tizenhét évesek is. Teljesen jól működik. Amiben nekünk feladatunk van, az az, hogy továbbra is írjunk új dalokat, hogy ne hagyjuk abba.

Nem akarunk égő fáklyaként utat mutatni a tévelygő embereknek a sötétségben, mi csak ilyen emberek vagyunk, akik csinálnak valamit, ami nekik tetszik. Ha ez még valakinek tetszik, akkor nagyon jó. De nem fontos, hogy lejátssza-e az MR2 a dalomat vagy nem, úgy nem írok dalt és az sem szempont, hogy egy koncertre hányan fognak eljönni. Úgy írok dalt, hogy az nekünk tetsszen és azzal örömmel megyek bárhová.

***

A Mokka teraszán a zenekar a tőle megszokott profizmussal adta elő majd kétórás best of-műsorát, a koncert kilenc órára volt meghirdetve és öt perccel utána el is kezdték. Az eddigi legutolsó PUF-album, a 2008-ban megjelent Legelő dalai váltakoztak a régi, nyolcvanas-kilencvenes években született dalokkal.

PUF

Lecsó és társai cseppet sem zavartatták magukat, hogy gyakorlatilag mindenki ülve nézi végig a koncertet, egyszerűen és vagányan nyomták végig az estet. Habár Erdélyben többször is jártak már az elmúlt években, ez volt a legelső székelyudvarhelyi koncertjük.



0 hozzászólás

hirdetes

hirdetes
Hozzászólások | Szabályzat

Hozzászólások Copyright (C) 2009 uh.ro. Minden jog fenntartva."