Kicsi falu, nagyfröccs
Dénkó hazament a szaxofonért, Éva kávét főzött, a többiek meg nosztalgiáztak. Ha nincs munka, akkor nincs vendég, nincs kocsma. És a falu lelke is kiszárad.
Amikor elsőéves mesteris hallgatóként azt a feladatot kaptam a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, hogy fényképezzem úgy Óbudát, mint egy falut, elsőként ösztönösen a kis kocsmákat kezdtem keresni a térképen. Valamit, ami mindkét településformában fellelhető.
Azt éreztem, hogy ha valami valóban érvényes mindkét világra – a falura és a városra egyaránt –, akkor az a kocsma, és talán ezáltal megragadhatom a nagyváros kisfalusi esszenciáját.
Akkor még nem tudtam pontosan megfogalmazni, miért ez volt az első gondolatom. Aztán amikor tegnap, végigjártam pár Székelyudvarhely környéki faluban kocsmákat keresve elkezdtem megérteni.
A falusi kocsma nem egy egyszerű vendéglátóipari hely. A szocializmus éveiben – különösen Romániában – a közösségi érintkezés egyik legfontosabb terepe volt: a társadalmi státusz újraosztásának, a véleményformálásnak, az informális politikának és a pletykának a színtere.
Ahol a munkát meg lehetett beszélni, a bánatot el lehetett fojtani, az örömöt meg lehetett osztani. Mindez ma már egyre több helyen múlt idő. Talán ezért is nyúltam akkoriban elsőként ehhez a témakörhöz. A megragadásért, az eltűnőben lévő kocsmavilág megörökítésének szándékával.
A rendszerváltás utáni romániai vidéken a falusi kocsmák folyamatos visszaszorulása jól illeszkedik a nagyobb strukturális folyamatokba: az elöregedő lakosság, a fiatalok elvándorlása, az egyházi és középosztálybeli értékek térnyerése, valamint az online terek felé tolódó közösségi viselkedésmódok mind ahhoz vezettek, hogy ezek a fizikai terek elveszítették korábbi társadalmi jelentőségüket. És bár nincsenek pontos romániai statisztikák, a helyszíni tapasztalat elég beszédes: a legtöbb udvarhelyszéki faluban már nem az a kérdés, kik járnak a kocsmába, hanem az, hogy van-e egyáltalán még kocsma.
Miközben egy lassan eltűnő közösségi térről beszélünk, nem hallgathatunk arról sem, hogy Romániában az alkoholfüggőség falun és városon egyaránt súlyos, sokszor generációkon átívelő társadalmi probléma.
Ha úgy érzed, téged vagy egy hozzád közel álló személyt érint az alkoholfüggőség, fontos tudni: van segítség, és nem kell egyedül megküzdeni vele.
Elérhetőségek magyar nyelvű segítséghez:
Caritas – Szenvedélybetegeket segítő programok
Benedek Alexandra, pszichológus, addiktológiai tanácsadó
+40 724 322 682
A kocsma a falu utolsó nyilvánossága volt – néha mocskos, néha felszabadító, de mindig közös. Egyetlen nap alatt több ilyen helyet jártam végig Udvarhelyszéken, keresve, hogy létezik-e még a közösségi tér ezen formája.
Az erdélyi falvakban nincs olyan, hogy kocsmaprogram.
Nincs állami bértámogatás, rezsiköltség-elszámolás. Aki tartja, az tartja. Aki nem, az lehúzhatja a redőnyt egyik pillanatról a másikra. De lássuk, hogy mi is a helyzet Udvarhely környékén.
Elsőként Farcádba érek. Három óra körül lehet, kicsit korainak érzem még a kocsmázáshoz. Aztán elhaladok a Maci Bár előtt, és gyorsan világossá válik: nincs olyan, hogy túl korán.
A teraszon már néhányan söröznek, bent inkább a röviditalok mennek. A pult mögött Éva áll. Nem csak pultos: ő viszi a boltot, tartja a rendszert, szervezi az árut, főzi a kávét, és ha kell, meghallgat. Azt mondja, reggel hattól este tízig nyitva van a hely. Minden egyes nap. Mert nem lehet azt, hogy valaki jönne, és zárt ajtót talál. Nem tudja, meddig lehet ezt bírni. De amíg lehet, tartják. A környéken már csak ők maradtak.
A kocsma egyik sarkában egy úr ül, láthatóan otthonosan. Hamar kiderül, hogy ő Dénes, a volt kocsmáros, Éva tőle bérli a helyet. Régebben, mondja, naponta száz láda sört hozatott Csíkszeredából. Most ez elképzelhetetlen. Sőt, idén a szezon messze elmarad a korábbi évektől is. „Nincs munka a környéken, a mezőre is traktorral jár mindenki. Régebben megálltak egy italra oda- vagy visszafelé. Most már csak elmennek.”
A fiatalok? Néha benéznek. Egy sörre, ha hazalátogatnak. Hosszabb beszélgetés ritkán alakul. A pletykák, poénok helyét átvette a sietség vagy az, hogy már senki nem megy sehová. Éva közben nem panaszkodik. Csak mesél. Hogy hogyan próbálja működtetni ezt az egészet, ebben az időben, amikor egy kocsma üzemeltetése már aligha nevezhető megélhetésnek.
Minden évben próbál valami újat. Ő az egyetlen a környéken, aki szivart is árul. Palackot is csak itt lehet visszaváltani. Apróságoknak tűnnek, de ezek tartják mozgásban a helyet. A forgalmat, meg talán az embereket is.
A beszélgetés közben persze előkerül a kötelező „régebb jobb volt”-motívum. Dénes, vagy ahogy a kocsmában hívják: Dénkó, végül úgy dönt, hazaugrik a szaxofonjáért, mert hogy ő ahhoz is ért. Megígéri, hogy elhúzza a nótámat, csak addig találjam ki, hogy melyiket.
Míg visszaér, Éva kávét főz, egy sükői férfi pedig minden figyelmeztetés nélkül dalolni kezd. Nem vagyok benne biztos, hogy valaha hallottam már ennyi versszakból álló nótát, de türelmesen végighallgatom.
Dénkó végül visszatér, és belekezd egy-két „igazi” nótába. Ahogy ő mondaná, olyanokba, ami „szívre ható”.
Ez a cikk a hírlevél-olvasóinknak ingyen jár! De hatalmas hírünk van: te is közéjük tartozhatsz. Iratkozz fel ingyen, és máris olvashatod!
