Itthon » Portré

Curcubet Gabriella: nem spóroltam volna ki a szenvedést

Szakmai karrier helyett gyermeknevelés, háztartás. Gabriella meggyőződése, hogy ő így valósította meg önmagát.

MEGOSZTÓ PDF email





Hasonló cikkek
gozefini 09

Ide Gozi kell!

Harminc éve tartja bűvöletben a közönséget, a lelkét...
00DSC0165

Noémi reméli, hogy hazatérhet

Mostoha körülmények között edz az ifjú atléta,...
Ashlee01

Ashlee Mills: Most már tudom, hogy nem vagytok vámpírok

A második otthona lett Udvarhely, pedig nem szerette, hogy...

Curcubet Gabriella
Így inkább anya lettem, mint bármi más.
szerkesztoÍRTA: BALOGH RÉKA ADRIENNE
2015. június 04., 15:28
0 hozzászólás. 

Sokunk életét az teszi tönkre, hogy az elérhetetlent hajszoljuk napi szinten. Olyan vágyakat, álmokat kergetünk, amelyeket ha elérünk, trendik, irigylésre méltók leszünk. Ez persze mind közhelynek számít, de a hit, az alázat, a szeretet és a türelem szavak hallatán is legtöbbünk elnézően mosolyog, és legyint.

Amikor Gabriellával beszélgettem, egy olyan szelíd magabiztosságot éreztem benne, ami számomra új értelmet adott a fentieknek. Ő egy négygyermekes édesanya, aki nem akar hősként tetszelegni, csak egyszerűen végzi a dolgát. Úgy, mint minden édesanya, csak a „keskenyebb" utat választva.

A református presbiteriánus lelkész felesége otthon tanította mind a négy gyermekét, és nem áldozatnak, hanem áldásnak érzi az együtt töltött idő minden egyes pillanatát. Kérdeztem őt az otthonoktatásról, az anyaságról, nőiségről. Mindenre hitbéli határozottsággal, mosolyogva válaszolt.

Eszter, míg a kislányommal játszott, fél füllel az interjúra is figyelt, és elmondta, Gabriella számára édesanya, barátnő és tanácsadó is egyben. Álmodhatnánk ilyen karrierről is.

Manapság olyan sok a kihívás egy asszony számára. Sosem veszíti el a türelmét?

Mindig mondta a férjem, akármit csinálsz is, ne kiabálj. És igaza volt, miért kellene kiabálni, ha el lehet mondani szépen is? Inkább ne taníts, menjetek el sétálni, hagyjátok abba a tanulást, ne idegeskedj. Elég hamar rájöttem, hogy igaza van, inkább keveset és szépet.

Gondolom, azért vannak, voltak nehéz pillanatok.

Szerintem mindenütt vannak nehéz pillanatok.

Szóval, nem egy teljesíthetetlen feladat, amit vállalt az otthonoktatással?

Á, nem, sőt! Szerintem a legkönnyebb (nevet). Miután felhívott, gondolkodtam egy kicsit az anyák szerepén. Eszembe jutottak a kedvenc íróim, akik azt vallották, azért lettek írók, mert egyébhez nem értettek. Mosolyogtam magamban, és arra gondoltam, lehet, hogy nekem is így jobb. Így inkább anya lettem, mint bármi más. De nem bánom. Ha újra kezdeném, ugyanígy csinálnám.

Mi a szakmája?

Szociális gondozó vagyok. De lehettem volna más is, akkor is ugyanígy csinálnám.

Egész fiatalon nem voltak a munkája kapcsán álmai, vágyai?

Nem, én arra vágytam, hogy legyen jó sok gyermek körülöttem. De elég hamar ki is ábrándultam a nagycsalád képből. Rájöttem, hogy emberek még ebből is sztárságot tudnak csinálni maguknak. Elég sok nagycsaládban megfordultam, és néha mintha versengtek volna, hogy kinek van több gyereke vagy feladata. Ez úgy helyre tette bennem ezt a képet. Azokat a gyerekeket nem csak megszülni kell, hanem fel is kell nevelni. Jó, ha az ember ismeri a határait, mai napig is nem egy nagycsaládos megy, és kalapol segélyért vagy elismerésért. Azért ez nem helyénvaló. Ha valaki valamit vállal, azt tegye szívvel, jókedvvel, hálából.

Nemrég az otthonoktatás kapcsán szervezett konferencián csak férfiak beszéltek. Feltevődött a kolléganőmben és bennem is a kérdés: hol vannak a nők, akik a gyakorlati részét megvalósítják?

A nők szépen végzik a feladatukat.

Mi a feladatuk?

Hogy szeressék a férjüket, gyerekeiket, türelmesek legyenek hozzájuk. Megfőzik az ebédet, rendbe szedik őket, a ruhájukat, és a fizikai gondozáson túl a jellemüket formálják. És persze a sajátjukat.

Formálódott az Öné is? Csak azért kérdezem, mert Önről nem nagyon tudnám elképzelni, hogy lázadó típus volt.

Hajaj, érdekes megközelítés. Azért valaki, ha az otthonoktatást választja, egyfajta lázadás van benne. De nem az, amikor mindenkivel szembemegyek, és bizonyítani akarom, hogy én vagyok a legjobb. Azért kell egy elszántság, hogy valamilyen szinten az árral szembe ússzál.

A nők többsége teljesen természetesnek tartja, hogy segítséget fogad el, akár főzésről, mosásról, takarításról legyen szó. A nevelés kapcsán miért ne fogadjuk el a közoktatásban dolgozók segítségét? Vagy Ön szerint az nem segítség?

Dehogynem. Szerintem nem kell mindenkinek otthonoktatónak lennie. Valójában mégis csak a szülő ismeri a legjobban a gyermekét. Merem állítani, ha kellőképpen odafigyel a szülő rá, ő tudja a legjobban, a gyermekének mire van szüksége.

Azért kell egyfajta testi, lelki, szellemi felkészültség ahhoz, hogy egy ilyent bevállaljon az ember.

Igen, ha az ember tudná előre, hogy mi lesz belőle. De én őszintén azt sem tudtam, mire vállalkozom, merthogy nem volt előttünk példa. Homályban, sötétben tapogatóztunk. Gondolkodsz, ide lépsz, oda lépsz, magadon tanulsz. Azért nem spóroltam volna ki a szenvedéseket, ezt a fajta próbálkozást. Nagyon jó élmény volt.

Mi volt a rossz példa, ami elindította az otthonoktatás útján?

Nekem a közoktatás sosem volt az ellenségem. Sosem gondoltam azt, hogy az összes iskolát be kellene zárni. Ilyen módon valóban nem a lázadás indított el bennünket ezen az úton.

gabriella-eszter

Csak azt láttam, a gyerekeknek rám van szükségük, nekem meg rájuk. Amikor Dávid óvodába járt, mindig elfogott az a rossz érzés, hogy nincs itthon, egész nap rá gondoltam. Ha munkahelyem lett volna, nyilván megint más lett volna a felállás. De ezt eleve úgy beszéltük meg, hogy én inkább otthon maradok, és a gyerekekkel foglalkozom.

Az istenhitnek van köze a döntéséhez?

Egyértelműen van, de szerintem mindenkinek a döntése valamilyen szinten hitbéli döntés.

Azért firtatom, mert egy kicsit olvasgatva a neten, az otthonoktatással kapcsolatos bloggerek nagy százaléka egyértelműen valamilyen hitbéli meggyőződésből indult neki az életmódváltásnak. Fontos-e, hogy az ember ilyen fajta bátorságot nyerjen egy ilyen komoly döntés előtt?

Egyértelmű. Nagyon fontos, hogy az ember összképileg hogyan gondolkodik a világról, a családjáról, önmagáról, másokról.

Találkozott rosszalló megjegyzésekkel mások részéről?

Ahogy szokták mondani, kaptunk már hideget is, meleget is. Az ember megedződik menet közben. A kitartás ebben az esetben nagyon fontos. Az is, hogy az emberek mit gondolnak, tanácsot adjanak. De az is tény, hogy az embernek önmagának kell eldönteni, hogy mit akar, és abban ki kell tartania. De igazából az is belefér, hogy változtasson. Mert, ha annyira rosszul ment volna, nem igaz, hogy nem változtattam volna. Volt, aki abbahagyta.

Annak mi volt az oka?

Szerintem a fegyelmezetlenség a családban. Ez fontos, hogy mi magunk is tudjunk fegyelmezettek lenni, és a gyerekeket is erre tudjuk nevelni. Legyenek engedelmesek, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehetnek önálló gondolataik. Elmondhatják a véleményüket, de nyilván addig, amíg a szülővel együtt élnek, van egy autoritás, amit el kell fogadniuk. Különben az életben is mindig van fölöttük egy autoritás. Így szerintem sokkal nyitottabb a szívük és az elméjük is, hogy ha kikerülnek a világba, akkor igenis, tudjanak meghajolni, és elfogadni egy utasítást.

Fontos Önnek, hogy a gyerekek ezt az idézőjeles szigorúságot támogatásként fogják föl?

Remélem, támogatásnak érzik. Sőt, azt is tapasztalom.

Sokat utaznak? Gondolom, Önnek is szüksége van néha a kimozdulásra ebből a szerepéből.

Persze, de én valahogy úgy vagyok ezzel, hogy kisétálok a Kerekerdő irányába minden nap egy fél órára, és teljesen jól érzem utána magam. Valójában nem vágyom nagy utazásokra. Az is elég, ha lemegyek a városba, és találkozom ismerősökkel. Lehet, hogy egyszer ez változni fog, ha megnőnek a gyerekek, és eszembe jut, hogy sosem voltam Honoluluban. De alapjában nekem bőven elég jóra is, rosszra is ez a kis környezet, ahol élek.

Fél attól, hogy egyszer elmennek a gyerekek?

Hát, ha félek, ha nem, ez fog történni. Dávid már nyitogatja is a szárnyait. (Még érettségi előtt felvették egy neves egyetemre Abu Dhabiba. – szerk. megj.) Furcsa, mert mindig is erre készültünk tudatosan, mégis rossz érzés. Nem olyan hosszú ez az a tizennyolc év, mint, ahogy azt az ember néha gondolja. Alapvetően az életünk nem túl hosszú ahhoz, hogy ne kelljen jól kihasználni. Másrészt elég hosszú arra, hogy jó következtetéseket vonhassunk le a magunk és a gyermekeink életére nézve.

Egy lánya van. Milyen a kapcsolata Eszterrel?

Szerintem nagyon jó. Más ez, mint a fiúkkal. Ő csendeskébb, de ha valamit el akar érni, bizony a sarkára tud állni. Harciasan nekiáll küzdeni, ami gondolom azért is van, mert fiúk között nőtt fel, és meg kell köztük élni.

Ha idővel Eszternek gyermeke lesz, és ő nem szeretne otthon oktatni, zokon venné?

Nem venném zokon, inkább csodálkoznék. Cukrász akar lenni. Szereti a háztartást is, a gyerekeket is. Jól forgolódik a konyhában, és igazából támogatom is őt ebben. Elsősorban abban, hogy jó anya legyen. Nyilván, ha orvosi, tanári vagy valami más pálya mellett döntene, amihez nagyon sokat kellene dolgozni, akkor támogatnám benne. Viszont úgy gondolom, ahhoz, hogy valaki jó feleség vagy jó anya legyen, nagyon sokat kell dolgozni. Csak az nem olyan látványos. Mert, ha van valakinek egy szakmája, azt többen látják, elismerik, vagy nem ismerik el, mindenképp visszajelzést kap. Egy anyának, egy háziasszonynak csak a családjától érkezhet hideg vagy meleg.

Ez elég egy nőnek? Vagy elégnek kell lennie?

Én ezt így nem tudom, de hogy nekem elég, az biztos. És azt gondolom, hogy a nők elég okosak ahhoz, hogy eldöntsék. Vannak, akik nagyon jól össze tudják egyeztetni a munkájukat a családdal. Engem sosem zavart az sem, ha valaki csak a karrierjére koncentrált, az sem, ha csak anya akart lenni, vagy egyik sem. Azt gondolom, az embereknek szabadságuk van ebben, hogy eldöntsék, mi nekik a legjobb.

gabriella

Soha senkire nem akartam ráerőltetni a nézeteimet, de bárkinek elmondom, nekem miért jó ez, és támogatom, ha valaki szintén ezt az utat választja. Ha valamin elkeseredek, a férjem szokta mondani: több az élet.

És gondolkodtam, mi az, ami több. Mi a több annál, hogy anya lehetsz, hogy van férjed, autód stb. És mindig oda lyukadok ki, arra, aki elmondhatta, hogy én vagyok az élet. Valóban az a legfontosabb, hogy legyen a teremtő Istennel egy olyan kapcsolatod, ami mindenekfölött való.

Az egy dolog, hogy mindent alárendelünk Neki, de miért kellene ebből sablont csinálni? Én tiszta szívből hálás vagyok a gyermekeimért, a férjemért, de itt jönnek képbe azok a feleségek, asszonyok, nők, akiknek ez nem adatott meg. Ők nem élhetnek teljes életet? Vagy nem lesz férjük soha, esetleg hívők, de nem találják meg az igazit. Vagy ott vannak a beteg gyermeket nevelő édesanyák, akik éjt nappallá téve küzdenek. Ne lehetne nekik is teljes életük? Az anyaság lenne a tökéletesség, a minden, én ezt értem, de meg kell látni, hogy van egy csomó olyan más ember is, aki ugyancsak teljes életet él anélkül, hogy neki megadatott volna az anyaság.

Érdekes, hogy hol találkozik az Isten adta szabad akarat és a hitbéli kötelesség...

Szoktuk mondani, hogy az Isten szuverén, az ember felelős. Ezt mindenki maga kell, hogy kivárja. Nyilván azért is vagyunk keresztények, hogy elmondjuk az embereknek, hogy egy út van, a keskeny út, ami célba visz. De mindenkinek magának kell eldönteni, hogy akarja-e ezt az utat. Az emberek keresgélnek erre is, arra is, amarra is, de csak egy út van. Úgy gondolom, hogy le kell futnia az embernek néhány kört, amíg megtalálja. Ez nem is baj, mert egy csomó mindent tanul közben.

Ön hagyományos oktatásban tanult. Nem érzi, hogy valamiből kimaradnak a gyermekei? Értem ez alatt akár a barátkozásokat, a diákszerelmeket.

Ez örök visszatérő kérdés. Szerintem nem maradnak le semmiről. Én most anyaként így gondolom, de most már lassan felnőtt az első generáció, igazából erről őket kellene megkérdezni.

Igen, de én azért kérdezem Öntől, mert Önnek van összehasonlítási alapja, nekik meg nincs.

Talán éppen ezért lesz egyértelmű, mert nincs összehasonlítási alapjuk. Ők nem tudnak abban gondolkodni, amiben nem vettek részt. Lehet így is ismerkedni, hiszen eljárnak közösségekbe, most is épp edzésük van.

Ilyen közösségekben lehet barátkozni...

Vannak barátaik és ismerőseik még többen. Viszont azt is meg kell gondolnia az embernek, hogy kikkel barátkoznak.

A gyermekei minden lépését figyelemmel kíséri?

Amikor edzésre járatom mondjuk, és elviszem egy tanárhoz, én megbízom abban a tanárban, ő fogja felügyelni az ottlétét. Hova tovább egyre ritkábban kísérem a lépteiket. Nem hiszem, hogy feltétlenül a sarkukban kellene lenni. Eleinte ott vagy, látod, és igyekszel úgy nevelni, hogy aztán meg tudja állni a helyét a világban. Az, hogy kimaradnak a csínytevések, nem igaz. A gyerekek elég leleményesek, és otthon is tudnak ezt-azt produkálni. Így nem gondolom, hogy nincsen gyerekkoruk csak azért, mert nem egy olyan fajta közösségben nőttek fel, mint az átlag.

Nehéz egy kívülről jött embernek ebbe belelátni. De nem is biztos, hogy bele kellene látnia, egyszerűen nehéz megérteni, hogy ezt így is lehet.

Egyetértek, de éppen ezért gondolom, hogy nem kényszer ez, vagy nem kell bevállalni. De nem igaz, hogy nem lehetne megpróbálni. Ez is olyan, mint a repülés: eleinte félsz, hogy visszazuhansz, de minél inkább kezdesz repülni, egyre inkább észreveszed, mennyi mindent látsz, és ez egyre csodálatosabb lesz. Én tényleg nagyon örülök, hogy így döntöttünk, és soha egy percre sem bántam meg.

Sőt még könyvírásra is adta a fejét.

Hát az egyiket tulajdonképpen a gyermekeimnek írtam (Párbeszéd szülők és gyermekeik között), a másik meg egy regényke (A Nádas utca fényei). Aztán lehet, hogy ha megöregszem, és mindenki elmegy itthonról, majd még írogatok. Ez utóbbi személyes tapasztalatból íródott. A szülők válása is, ami a regényben is meghatározó, egyre inkább úgy tűnik, mintha csak annyit jelentene az embereknek, mint egy foghúzás. Azt nem mondom, hogy egyáltalán nem értek egyet a válással, mert valóban lehetnek olyan határesetek, amikor jobb úgy. De az is tény, hogy nem tanultunk meg tűrni, és nem tanultunk meg elfogadni, és egyáltalán nem ismerjük saját magunkat sem.

Hogy tűrjön egy nő, amikor a médiából minden honnan az árad, hogy légy önmagad, te ezt és azt is megérdemled?

Légy abban önmagad, tessék. A türelemben, abban nem tudsz önmagad lenni? Könnyű úgy, hogy szájalunk, és könyöklünk.

Milyen Ön szerint a nőies nő?

Van egy bája, ami megnyerő egy férfinak és egy nőnek is egyaránt. Van benne egy céltudatosság, és elégedett önmagával. Ez elég is. Amit tud, azt igyekszik megosztani másokkal. Nem tudom, a férfiak hogyan gondolkodnak erről. Azt látom, hogy a nők kapkodnak ehhez is, ahhoz is, hogy valami jó legyen, de mintha folyamatosan valami hiányérzetük lenne.

De azért azokat a szavakat, hogy engedelmesség, alázat, szelídség, nem ártana, ha megtanulnák a nők. Amellett, hogy szelídek, lehetnek határozottak és öntudatosak. Nem hiszem, hogy nagyszájúsággal, könyökléssel és kivagyisággal el lehet érni hosszú távon dolgokat. Ha egy nő vezető beosztásban van, végezheti a dolgát kedvesen is, de durván, és eltipróan is. Ha valaki egy kicsit is ismeri önmagát, tudja, hogy másoknak is lehet arra szüksége, amire neki.

Mikor jutott ideje a könyvírásra?

Hagytak a gyerekek időt. Ez az életforma nem jelenti azt, hogy te most otthon vagy, és most azt akartam mondani, hogy szolgája vagy mindenkinek. Mert végső soron az vagy, de ugyanakkor egy normális ember vagy, akinek fájhat időnként a feje, és te is lehetsz álmos, vagy fáradt. Amikor akkorák voltak már a gyerekek, szép lassan bátorítottam őket, hogy önállóak legyenek. Rendre kialakult, és ha egy-két órát szerettem volna elvonulni, már nem jöttek utánam az ügyes-bajos dolgaikkal. Tudatosnak és türelmesnek kellett lennem.

gabriella-eszter3

Otthonról én is azt hoztam, hogy gyermekként nem vagyok elég gyors, és inkább elvégezték helyettem, amit kellett, hogy haladjunk. És sosem kavarsz ki egy majonézt, vagy nem ejtesz le egy tojást sem, mert nincs rá lehetőség. Néha azt mondtam a gyerekeknek, jó, akkor főzhettek, süthettek, én elmentem, élvezzétek, tietek a konyha. Így a fiúk is nagyon ügyesen forgolódnak a konyhában. Mindig mondtam nekik, ha elkerültök valahová, ne csak rántottát tudjatok készíteni. Utólag persze elmondtam a véleményem, de igyekeztem építő lenni, hogy ne romboljam le a gyerekekben a kíváncsiságot, az önállóság iránti vágyat. Ha valaki tényleg ügyetlen, sok bátorítással teljesen meg tud változni.

Van John Holtnak a könyve, amely arról szól, hogy az iskola kiöli a kreativitást a gyermekből. Ő mondja, ha a gyermekeknek sokat mondják, hogy buták, szamarak vagytok, azok el is hiszik magukról. Sőt, egy idő után nekik nagyon is fekszik a dolog, mert kényelmesebb, butának lenni, minthogy nekiálljon tanulni. Sok jó képességű gyermek van, akiket a szavaink tesznek tönkre. Az életünk minden területén jó lenne megtanulni, hogy a szavakkal többet tudunk ártani, mint bármi mással.

Anyák napján köszöntötték a gyermekei?

A két nagyobb különösen, a két kisebb talán nem olyan ünnepélyesen. Dávid már nagyon sokszor, és nagyon egyértelműen kifejezi a háláját, és nem csak a címkézett napokon. Eszter is nagyon kedves volt, e-mailben küldött nekem egy virtuális képeslapot. Nagyon örültem ennek is. De ők mind elmondják máskor is, nemcsak ünnepnapokon. És ez nagyon jó.

Ez az életmód jót tesz a szülő-gyermek kapcsolatnak?

Ezt az utat már csak ezért is érdemes választani, nagyon jót tesz. És főként azért, mert tényleg nagyon rövid ez az idő, és kár lenne külön eltölteni. Amikor elkezdtük, azt gondoltuk, hogy csak mondjuk öt évig fog működni. Mert bármi megtörténhet. Hál istennek, nekünk nem kellett sorscsapásokat elviselni, eddig minden simán ment. De nagyon bánnám, ha másképp alakult volna, és tudnám, hogy nem jól használtam ki azt az időt, ami adatott.

Nemrég olvastam egy cikket Botházi Mária tollából, amiben nagyon megkapott egy mondat: „a tettek mezején rendszerint egyetlen dologra törekszenek az emberi lények, a tétlenségre. Úgy értem, mezőn túli létre."A mindennapi feladatok nem letudhatók, csak abbahagyhatók. Az Ön életében fontos, hogy mindig minden a legnagyobb rendben legyen?

Most már nem. Amikor férjhez mentem úgy indultam, hogy mindig mindennek tökéletesen kell működnie. Ha egy csésze a kagylóban maradt, és történetesen valaki hozzánk jött, akkor nem tudtam vele normálisan két szót szólni, mert mindig az járt a fejemben, hogy biztos azt gondolja, ez milyen rendetlen háziasszony. Itthon van egész nap, és nem képes elmosni a csészét a kagylóból. Aztán rájöttem, hogy ezzel saját magam teszem tönkre, megeszem vele a saját életem.

Másrészt meg legyen egy kis jókedv abban, amit csinálunk, akár a takarításban is. Mert tényleg, ha az ember nem hagyja abba egy kicsit, csinálhatja látástól vakulásig, és csak belefásul. Nem kell minden pókhálót kiszedni a szoba sarkából, néha még szép is.

Ahogy nőttek a gyerekek, egyre szabadabb lettem. Egy idő után már tudtak segíteni. Én most már nem dolgozom egész nap. Persze, tudom mi a saját dolgom és mi a többieké, de azon felül nagyon sokat tudok például olvasni. Pihenni, sétálni, beszélgetni is van időm. Az otthonoktatást is úgy indítja az ember, hogy ez valami más, és ezt most annyira jól kell csinálni, hogy senki semmi hibát ne találhasson benne. És ha talál? Mindenben lehet találni.

Szoktak-e lázadni a gyerekei?

Meg szoktam engedni nekik, hogy megtegyék. Persze ők nem úgy lázadnak, hogy csapkodnak vagy elrohannak. De ez az élet természetes része, vannak olyan helyzetek, ami ellen néha lázadunk. Nem hiszem, hogy ezt bele kellene fojtani a gyermekbe. Sokkal inkább támogatom, hogy beszéljék ki magukból, és találjuk meg együtt a megoldást. Sem a szélsőséges liberalizmussal nem értek egyet, sem pedig azzal, hogy a gyermek „hivatalból" hallgasson, miközben megvan a saját gondolata a dologról és alig várja, hogy elkerüljön otthonról.

Az otthonoktatásról szóló konferencián, amit Önök szerveztek, láttam szülőket, akik talán még vívódnak magukban a két út között. Mit tanácsolna nekik?

Sok mindent fel kell adni, de megéri. Jó lesz, és persze a gyermek is szeretni fogja. A gyermeknek az anya a mindene egészen addig, amíg az anya tudatosan le nem vakarja magáról. Amikor Dávid először óvodába ment, nagyon sírt, mint minden gyerek. A szívem majd' megszakadt, de az óvó néni azt mondta, addig jó, amíg a gyermek sír a szülei után. Hogyha már könnyen hagyja elmenni az anyját, már elszakadt egy szál. Aztán a szülő évek múltán hiába mondja, de fiam, mindent megtettem érted.

Olyan jó példát hallottam egyszer. Egy ismerősöm meglátogatott egy idős bácsit az öregek otthonában, aki panaszkodott neki, hogy mennyi mindent megtett a gyermekéért, hiszen a legjobb iskolákba járatta, és most rá sem néz. Az ismerősöm azt válaszolta a bácsinak, nincs oka panaszra, hiszen a legjobb öregotthonban van.

Szóval, sokszor azt hiszi a szülő, mindent megtett fizikailag, hogy a gyermeke ne szenvedjen hiányt semmiből, de ott volt igazán mellette? Azt adta, amire valóban szüksége volt a gyermeknek? Olyan sok mindenből kimaradhat a szülő. Amikor megtanulják, mondjuk, az első szavaikat. Ha te megtanítod őket írni-olvasni, egy olyan vágányra helyezed őket, hogy csak fut velük a vonat, és te magad is élvezed, hogyan csodálkoznak rá a világra. Dávidnak egy idő után szinte semmit nem kellett tanítsak, ő maga tanult, és mesélte az élményeit, nekem csak vissza kellett jeleznem. Volt, hogy megszenvedtünk dolgokat, de azt együtt szenvedtük meg.

Persze, egy becsületes szülő is végig csinálja munka után ezt az iskolába járó gyerekével, de az már nem annyira élvezhető, amikor fáradt az egész napi robot után. Ha egész nap együtt vagytok, téged is megismer. Nem egy tini ábrándul ki a szüleiből, mert azt hitte, hogy ilyen vagy olyan a szülő, és kiderül, hogy mégsem. Magad nyitott könyvvé teszed előttük, tudják, hogy igenis sebezhető vagy te is. Ha megismeritek egymást, rá tudsz dolgozni azokra a területekre, amikre az iskolában nincs igazán idő. Tisztelem a pedagógusokat, hiszen nagyon sokat kínlódnak a diákokkal, főleg a becsületesebbje, de akkor sem az ő gyerekéről van szó.

Tesz Ön különbséget a gyermekei közt?

Nem, pedig hallottam olyant anyák szájából, hogy talán egyik gyerekét jobban szereti, mint a másikat. Én ezt nem tudom, milyen, és nem is szeretném tudni. Mindegyik más: egyik bohóc, rendetlen, nagyszájú a maga egyéniségével, másikuk nagyon precíz, tökéletességre hajtó. Örülök, hogy mindegyik más. Egyik nyitottabb, másik zárkózottabb.

Sokszor mondják az otthon oktatott gyerekekkel kapcsolatban, hogy zárkózottabbak, nem szociábilisak. Miért kellene, hogy azok legyenek? Egy iskolába járó gyermek, ha zárkózott, az rendben van, az otthon oktatottról azt mondják, azért zárkózott, mert be van zárva. Különbözőek vagyunk, nem baj, ha megvan a saját kis világa.

Szinte minden pszichológus azt mondja, hogy ezek a gyerekek nem tudják felvenni a kesztyűt a külvilágban.

A pszichológusok eddig nem láttak élő példát, most hogy látnak, gondolom, lesz támpontjuk. Amerikában nem egy család nevelte így a gyermekeit, és megmaradtak egész ügyesen. Nem teszem tűzbe a kezem azért, hogy nem lehet elcsúszás, mert tényleg bármi történhet. De egy-két kivétel miatt nem szabad ráhúzni a sablont az otthonoktatásra, hogy nem működőképes. Igazából a merevség a rossz, amikor csak a saját nézőpontján keresztül látja a világot valaki. Nem elég csak hallani valamiről, ismerd meg, fogd meg, érintsd meg!

Amikor belevágtunk, bevállaltuk azt is, lehet, hogy becsődölünk. De ki kellett próbálni. Utána is változtathatsz, ha nem megy. Járhat persze kudarccal a dolog, de valakinek ez a járható út, és nekik a törvényhozók is meg kellene, hogy adják a lehetőséget. Annak idején pedig egyértelműen lesöpörték az asztalról a beadványunkat anélkül, hogy gondolkodtak volna róla. Pedig én sem tudtam először, hogy eszik-e vagy isszák az otthonoktatást, aztán sokat olvastunk utána.

Először azt hittem, az apák tanítják a gyerekeket, én meg főzök, mosok, pelenkázok. De hát az apának dolgozni kell, és az anyának kell elvinni az oroszlánrészét. Megijedtem, mert úgy gondoltam, nem tudok sem mateket, sem kémiát, sem fizikát, mit fogunk mi csinálni?

Aztán jöttek családok Amerikából, és elmondták, mit hogyan csinálnak és állították, ha egy anya tud írni-olvasni, akkor tud otthon oktatni is. Azért is ment végül könnyen, mert én megtanítottam írni-olvasni, ők megtanultak tanulni. Nem akartam mindig megmondani, ki mit csináljon. A nagyobbakat már nem kérdezem ki folyton, mert az nekik természetes, hogy meg kell csinálniuk a feladatukat, és ez az, amit nyertünk.

Mindig azt mondtam, hogy lehet bolti eladó is, mert ahhoz is kell kreativitás, türelem az emberekhez. Legyen bármi a szakmája, az a legfontosabb, hogy legyen becsületes és jellemes. Inkább emlékezzenek az emberek róla úgy, mint egy nyitott, kedves emberre, mint egy olyanra, akinek három diplomája van ugyan, de nem tud egy kedves szót szólni senkihez. Én értem, hogy valakinek ekkora a feje, de valamit kezdeni kell a tudással is.

Tegyük fel, hogy van egy anya, aki lelkifurdalást érez, az óvodába vitt csemetéje sírdogál nélküle, és hirtelen úgy dönt, otthon akarja oktatni. Aztán időközben rájön, mégsem neki való ez az életforma, de csak azért is végig akarja csinálni. Árthat ezzel a gyermekének?

Önmagában az, hogy sírdogál a gyermek nélküle, nem elég az otthonoktatáshoz. Ehhez több kell, mert később is fog sírdogálni csak egyéb miatt. Rövid távú célokban kell gondolkodni, de jól át kell gondolni a döntést. A gyermeket is tisztelni kell, és nem teheti ki a szülő kénye-kedve szerint a hangulatainak.



0 hozzászólás

hirdetes

hirdetes
Hozzászólások | Szabályzat

Hozzászólások Copyright (C) 2009 uh.ro. Minden jog fenntartva."